----------------------- 20:04 -----------------------

 

(..) fáradtan nyúlt el a világ, hópehely cikázott át az éjszakán, angyalszárnyak halk rebbenése hallott s harangszóval öleltél át.
A gyertyalángok csendesen lobogtak, imát kapott fel a szél, felém hozta azt, s szívem elmosolyodott, de elmosolyodott orcám is belé.

Kellemes, meghitt karácsonyi ünnepeket kívánok!

----------------------- 19:13 -----------------------

Téli reggel..

..reggel volt, hideg, csípős téli reggel. A verebek már viháncoltak a bokorban, egyre csak riogatták egymást fagyos történeteikkel. Én csak tekertem, közben Rád gondoltam, sálamon át kapkodtam be a hideg levegőt. Előre tartottam az eltervezett útvonalamon, mely számításaim szerint a legrövidebb út, Hozzád! Türelmetlen kémleltem a múló sarkokat, a kutyáikat sétáltató embereket, a gyerekeket, kik egymással játszottak a parkban. Türelmetlenségem oka is Te voltál, ahogy később végtelen türelmemé is Te lettél! Végre, az utolsó magányos fáig is elértem, az utolsó sarokig, mielőtt megpillanthattalak volna. S már gombóc volt a torkomban, s apró lepke-szárnycsapásoktól vált feszültté egész testem. Fordultam, ahogyan az útnak az íve vitt, s közben kinyújtott nyakkal, már előre lestem, hátha elkapok egy lopott másodpercet, egy természetes reggeli mosolyt, egy apró meglepődött szemöldökráncolást. Ahogy megpillantottalak, szinte megszűntem létezni, irányíthatatlan lett minden egyes porcikám és minden ép gondolatom körülötted forgott, Téged dicsért magamban. Még mindig azon szorgoskodtam, hogy csak el ne szóljam magam, csak nehogy észrevedd (..)!

----------------------- 14:13 -----------------------

December délelőtt..

.. csendes magányában látogattam meg Őt, s megint oly hálás szívvel fogadott. Szinte rögtön hellyel kínált, ahogy odébb intett egy cinegének (..). Ismét barátsággal beszélgettünk el, ó!, órák hosszat. Lassan kergetőztek még a lehulló levelek előttünk, de folyását a Marosnak most sem zavarta meg. Játszó mókus lett figyelmes ránk, mintha értené miről szólunk, oda-oda kukkant felénk, de legyint s inkább dolgára vár. Egy jégmadár húz el előttünk, s egy perce tán megállt a világ (..). Hangosan sóhajt egyet, megzizzenek a fagyott levelek az ágakon, majd újból kergetőzni kezdenek. Nyugodtan ülök ölében, s bár fázom, nem szólok neki. Már majdnem két órája, hogy rabolom idejét, de albumából a képek sose fogynak (..) lassan menni kéne, szólok, s közben szívem összeroppan. Már nem érzem lábaim, s ujjaim nem görbülnek igazán, de még mindig Őt csodálom. Elköszönök tőle, fájdalmas a búcsú, s Ő szerényen szívéhez nyúl, még egy képet küld nekem. Ígérem, hogy jövök újból, s hozok neki újabb és újabb híreket. Még hátra nézek, s ezt szüntelen teszem, pedig már a vasúti síneknél járok, és tudom, lassan az Ő csendjét felváltja a kisváros zaja. A kanyar előtt, mielőtt szemem "elvesztené" még megállok egyszer, érzem feszült lelkem, hála neki, újból megnyugodott. Szeretetteli mosollyal köszönök el Tőle, s Ő ragyogva visszalegyint.

----------------------- 21:29 -----------------------

21.22..

Mintha árnyék nélkül élnék,

összeforrott hegem.

Nincs bennem öröm,

félelmeim elrejtve dobozokba teszem.

A neved látom,

pedig előttem üres lap hever,

írnék én Rólad,

de szívemen elolvadt a tegnapi hópehely.

Nincsen éjem, nincsen derengésem,

csak gondolataim ápolják e testet,

elfogyott a levegőm is,

s ha Rád köszönök, már meg se rebbensz.

(..) de elfogyott az üvegből az utolsó korty is már,

Én őrült! – az ajtó mögött lelkem még Téged vár!

Hívatlan vendég vagyok most

saját ágyamban, „Kedvesem”,

emlékezz! – itt játszottunk a gyertyafényben-kettesben (..).

És én most szorongva ülök itt,

tördelve kezeim,

merengve ez édes emlékeken,

melyek keserű ízüket hagyják hátra maguk után,

egymás után, újra és újra (..).

Szomorú e vasárnap,

de szomorú most e hétfő is talán,

hanyatt dőlök még egyszer,

elengedem, mi bánt (..),

lehunyom a szemeim,

hátha így nem lát a nagy Világ,

és elbújva, elrejtőzve

kívánok mindenkinek „jó éjszakát!”.

----------------------- 12:54 -----------------------

A sarkon túl..

 

 

S ott állt ez a leány, hátul összefont karokkal, tán felfedezni véltem némi türelmetlenséget is egyhelyben állásában, mégis mozdulatlan várt, olyan volt e pillanatban, mint egy gyönyörű szobor.

Lassan haladtam el mellette, de jöttömre meg se rebbent, visszanéztem rá, majd haladtam tovább.

Másnap dolgom végeztén megint arra jártam, s az ismerős saroknál, hogy befordultam, szememmel már a tegnapi helyszínt pásztáztam. Megtorpantam. S megint ott volt e leány, hátul összefont karokkal, pont, mint tegnap, de valahogy ma mégis más. Elindultam felé, hogy ha majd némi félelemmel is, de megszólítom, de jöttömre meg se rebbent, s én parányi bátorságom a holnapba vetettem.

És eljött egy újabb nap, én pedig már tudatosan vettem arra az irányt, jött a sarok, szívem már hevesebben járt. Gondolatban azon kattogtam, vajon ott lesz e még, s ha ott lesz milyen lesz, hűvösebb van, mint tegnap, s ő vajon mégse fázhat, lenge ruhája alá tán nem kap be az őszi szellő? És már fordulok is, olyan élesen, ahogy csak tudok, bízva benne így egy kis időt spórolhatok. És megpillantottam újra, őt, izgatottság kapott el, s arcom csípte már a hideg levegő. De nem értettem, mit látok, ugyanaz a lenge ruha, s ez a rezzenéstelen arc, ez a várakozó tekintet, ez a feszült türelmetlenség. Összeszedtem minden magamban elnyelt apró bátorság szikrát, s egy nagy tűzgomolyaggá gyúrva, elindultam újra felé. Elé értem, s rám sem tekintett, mintha ott se lettem volna. Halk szavaimmal megszólítottam őt, s mintha meg se hallott volna. Gondoltam magamban, e helyzetben, talán érinteni szabad e? – de lebeszéltem magam e cselekedetről, mert hát nem tudhatja az ember sohase! Reá néztem még egyszer, oly meleg tekintettel, mit e hidegben magamból kisajtolni tudtam, elköszöntem, s mondtam neki, hogy eljövök majd holnap. S tán először valami változott, egy gömbölyded könnycsepp surrant végig a kipirosodott arcomon, mintha hirtelen valami nekem fájt volna, mintha a torkomba gombóc költözött volna, de ő továbbra is csak mereven állt előttem.

Eltelt az éjszaka, s eljött az ebédidő. Szokott utam követve, már e barátságos sarok is előre köszönt nekem. És jött a „nagy” kanyar, szívem már előre összeszorult, pillantásomból kinyílt szemeim, meglátták őt, változatlanul. Sétám folytattam, s a közelébe léptem, előkotortam a táskából a rég nem látott plédet, s óvatosan reá, vállára helyeztem én, nem mozdult, s nem is szólt szegény. De mintha valami változott volna, mintha szeme most könnyben fürdött volna. Mosolyogva köszöntem el tőle, s jegyeztem meg, hogy ma különösen gyönyörű, majd telített szemeiből egy könnycsepp kigördült.

Sokadik napon én még mindig erre járok, s már felismernek itt a fák s a virágok, a sarok már rám biccent, miképpen meglát engem, s én fordulok, pillám rebben. S ott van ő, pokróccal a vállán, hűvös téli szelek többé már nem bántják. Elébe lépek, néhány kedves szót is mondok, majd megmutatok egy régi újság posztot. S én már mindent értek, miért a némaság, s hogy miért nincsenek szavak, s hogy miért e bús várakozás, s hogy ő többé miért nem mozdul tova (..). Suttogva olvasom a cikket, melyet remegő kezeim tartanak, elmúlt az ősz, sírokon mécsesek nyugszanak. S csak ő maradt itt egyedül, hosszú, hosszú évszázadokon át, őt már nem bántja a hideg, s nem hallja az emberek szavát. S most tán mintha titka kiderültén egy kicsit könnyebb volna neki, azóta e leányhoz járok, ha időm engedi. Néma, mozdulatlan teremtés ő, s nem is él igazán, meghalni nem tud, örökre bezárta ketrecébe a világ (..).

----------------------- 11:33 -----------------------

Levélhullás - avagy a magányos fa kopasz ága..

S én kérőn tekintettem rá,

lehullott lombja alatt bújtam meg,

ágai féltő ölelésében hajtottam nyugovóra fejem.

S a megágyazott talajon százával vártak engem

a színesebbnél színesebb, elhaló levelek,

az utolsó álmukban osztozhattam velük.

Hallom még most is,

ahogy sóhajtozva,

táncolva peregnek a végtelen felé,

ismeretlen utakon járva,

félelem nélkül, oly bátran.

És én közéjük engedtem testem,

lelkem közben velük dalolt,

S ha tudnátok, ha el tudnátok képzelni,

milyen gyönyörű, mikor ezer meg ezer levél

angyali hangon énekel,

ezer meg ezeregy sosem hallott dallamot.

S ha tudnátok, mennyi mindent tudnak,

s mennyi mindent láttak már ők!

Közéjük búvok hát, míg el nem fújja őket is

a csípős őszi szél (..),

közéjük búvok, mert közöttük érzem, van remény!

----------------------- 19:59 -----------------------

Áldott e földön..

Mikor "hajnali" hat órakor felültem a lesre, még sötét volt és szívet melengető csend, körülölelt az erdő. Ahogy kicsit ébredezni kezdett a Nap és beszökött egy kis világosság eme idilli körbe, a madarak köröttem ébredezni kezdtek, s csicsergő hangjukkal kitöltötték a bennem rejtőző űrt, mintha hazatértem volna, mintha fáradt szemeim még mindig pihentek volna, s ama érzés kerített hatalmába e pillanatok tört része alatt, mintha nem is a valóságban léteznék. Nem tudtam miről csicsereghetnek oly nagy hévvel, s hallva oly vidáman, de mégis mintha hozzám is szóltak volna. Kezdett kivirulni az ég, és megérkeztek a szóróra az első vendégek, hogy reggelijüket elfogyasszák, időről-időre újabb vendégek tűntek fel, miközben a régiek odébb álltak. Néztem magam elé, s igyekeztem feldolgozni, megélni a csodát, amit megadatott látnom. Ősz van, juttatta eszembe egy pillantásommal hirtelen elkapott hulló falevél látványa, s a következő gondolatomban már Felix Salten írása jutott eszembe - kifejezetten a "Falevelek párbeszéde lehullás előtt", részlet a Bambiból. A mai napig hálás vagyok az egykori irodalom tanárnőmnek, hogy nekem szánta oly sok évvel ezelőtt eme részletet, s édesanyámnak is, hogy segített megtanulni egy mesemondó versenyre. De miképpen sorait felidéztem magamban, kicsit összeszorult a szívem, mintha engem is ajkaimon csókolt volna az ősz, akkor, ott, a lesen, hajnalban, valahol messze a rohanó világtól, valahol messze sajgó lelkem meg nem emésztett gondjaitól. Egy kicsit úgy éreztem végre jó helyen vagyok, és áldott e földön minden tekintetben.

----------------------- 03:38 -----------------------

Egy kevés..

Zenei ajánlás: Chet Baker & Paul Bley - Diane - If I should lose you

 

Én csak egy keveset szerettem volna, s ha úgy veszem, hát meg is kaptam. S tán ez majd egy életre elég lesz. Azért most még sajog a szívem, most még könnyen könnyeket csal elő emléke a tegnapnak. Hisz akkor olyan jó volt. Nem tudom, vajon érted e ezt?

S hány apró szikra gyúlt már lángra bennem, s hány kapcsolatot táplált a tűz, s hozzád szikra se kellett. Most kihűlten fekszem az ágyon, betegen. Görcsök törnek rám, ha rád gondolok, s leginkább a szívemben hallgattak el az angyali dallamok. Bárcsak értenél!

Elgyengültem, és elfáradtam sírni utánad, nem akarlak bántani. Most nem tudom, hogyan tovább, eddig minden olyan tiszta volt, most minden magába merülő szürke homály. Színtelen, íztelen a világ, közömbös, mint egy esős őszi délután, mibe oly sok levél távozik el. És én eláztam ez ősszel, rétegről rétegre, apránként, s mily hosszasan észre sem vettem, hogy esik. Hajnal van, látod, megint hajnali három, mint régen, de bárcsak most is kezemmel játszanál, s tudom, ó, tudom jól, remegő testem többé nem öleled át, s a forró csókjaimra se vágysz többé már.

Kiszáradok, mint a letörött faág. És engem most kitagad a világ, én most nem illek bele. S talán sosem illettem, talán éppen csak hogy hozzád illettem volna, volna.

Ki tudja, jön e majd valaki, valaki új, egy ismeretlen szerzet, s ha jön is majd, hát jöjjön, s ha majd ajtómon zenget, tán beengedem, s tán még helyet is találok neki, itt a mérhetetlen űrben, amit magad után hagytál. S talán, majd kéri, hadd maradjon, és lehet, engedem neki, s milyen kár, hogy szívemnek ő nem fog tudni ennyit jelenteni!

Csendesen csordogál az esővíz az ereszcsatornába, épp csak hallgatom, s azon jár az agyam, hogy talán jobb lesz, ha most már elhallgatok (..).

----------------------- 21:08 -----------------------

Hű barátom..

..az ősz cinege hangján szólított meg, s követtem hulló leveleinek bársonyos hangját, miképpen a lemenő nap fodros, narancssárga sugarai verődtek vissza a játékos folyó víztükréről (..) s én néhány másodpercre elbambultam, a szívem már más ütemre járt.

----------------------- 23:10 -----------------------

Vijjogó..

Vijjogó, visongó hangok szülik elmém rémeit. Mellettem alszik a Föld legszebb hangja, s pokróca az éjszaka. Fölé hajolok hadd hallhassam gyenge, fáradt szuszogását, hadd érezzem sóhajának melegét fagyott arcbőrömön. S most milyen különös az éjszaka, még sosem hatott ilyen szépnek, ilyen félelmetesen gyönyörűnek, mint most, mikor némán hervad el belé egy rózsaszál, mikor ily nesztelen válik le a levél a fáról, mikor ilyen hangtalan száll el fészkéről a madár. S távolban kutyák ugatása hallik, s mind egyre közelebb érnek, de én már csak szívemnek e bájos dallamát hallom újra és újra (..). Fényeket látok, apró pillanásokat, hol előbújnak, hol eltűnnek a sötétben, s egyre közelebb érnek, elhalkul a világ, vagy csak mindenki ugyanezt a dallamot játssza már?

----------------------- 19:28 -----------------------

Beköszönt az ősz..

Zenei ajánlás: J.S.Bach - Harpsichord Concerto no.1 in D minor BWV 1052 - 1. Allegro - Piano solo

 

Elfújták lángjukat a gyertyák,
S elhullatták aranysárga leveleiket a fák,
Alájuk rejtőzöm hát én is.

Kicsi ez a világ, s van miért félni!

Homlokon csókol az ősz,
Hűséges társam örökkön,
Mintha lelkem értené (..).

Mostoha a sorsa, mostoha, mint én!

Együtt utazunk,
Mint préda és predátor,
S végül együtt halunk meg.

Elhalkul a kürt, elered az eső, elszaladok én is!

Micsoda véletlen szerelem,
Ez a bűvös bájjal megbabonázó,
Halál.

Kézen csókol, s elfeleded életed nyarát!

----------------------- 22:59 -----------------------

Bogaram..

Zenei ajánlás: Dillon - You Are My Winter

 

Mint az az egyetlen szentjánosbogár, ki a sötét éjben, az erdő közepében, a felhők mögé bújt csillagos égbolt alatt fénnyel szőtte át a gúnyos árnyakat, kik kacagtak csak a vánszorgó lelkem búján, úgy gyújtottál világot bennem, s öleltél át fénnyel. S a pillanatban lettem a tiéd, menthetetlenül vonzott lelked minden porcikája, mint éji lepkét a neonlámpafény. Kergetőző fecskék mögé bújtam, hogy onnan lássalak, a forrás fölé hajoltál, s kibomlott dús hajad. Hallom játékos, csengő hangját táncodnak az ösvényen át, elképzelem, ahogy lábujjhegyen lassan osonsz mögém s én játszok veled. És úgy teszek, mintha nem tudnám jöttöd, s még a szemem is lehunyom (..). S miként megjelensz, hunyorgok, ragyogásod megihlet és elcsukló hangon köszöntelek, végre itt vagy, végre megismerhetem a kincsem. Kedves pillantásod mögött angyali báj lapul és én, csak hallgatlak törökülésben, míg ki nem alkonyul. Feltámadó szellő bolygatja meg a bambusz csengőt a lakókocsi törött ablakában, ahogy a felkelő nap fénye megtörik a szitáló esőcseppek hadán (..). Hozzád bújok és így a takaró épphogy csak körbeér minket, s mi némán hallgatjuk a természet komponálta szimfóniát. Rád nézek, s mintha mondanék valamit, csak épp ajkam nem hagyná el szó, s te mégis megérted a megszoruló szavakat, s benned mégis pontosan fogalmazódik meg az elmém által szült oly tiszta gondolat (..). Mosolyt csal arcodra e reggel, s mosolyt csal orcámra mosolyod, belemerülök a pillanatba, majd lassan lehunyom szemem (..). Az óra ébreszt, búcsúzom, ég veled, álombéli kedvesem!

----------------------- 00:10 -----------------------

Nyári szellő..

..mint egy váratlan, hűsítő nyári szellő a nagy forróság közepette, mely lágyan simítja mezítelen vállad, mint a nap lemenő fényében elnyúlva szálló gerlepár, mely holnap tán új tájra száll. Mint erdő mélyén bujkáló ragyogó napsugár, mely ajkat csókol, ha elébe lépsz (..), mint a pillangó játékos tánca, vagy mint a fecskék üdve, a csicsergő jövő reménye, olyan volt mosolya nekem e napon, szívemben maga után türkiz színt hagyott.

----------------------- 00:45 -----------------------

(..) néha milyen könnyű szellő képes kinyitni egy kulcsra zárt ajtót.

----------------------- 18:39 -----------------------

Mint valami..

Mint valami csüggedt, arctalan, néma lény,

Melyet összetart, valami csontvázon függő hús és vakolat.

Mint valami megfáradt lélek,

Ki esténként a konyhában összegörnyedve mosogat.

 

Tiszta lepedő, fehér lepedő, hófehér, s mint frissen hullott hó pihen,

De alatta pocsolya (..).

 

Napok telnek, hónapok,

Esztendők futnak egymás után, mintha ez is csak verseny volna.

S mi még itt vagyunk,

De vagyunk e még igazak, édes komám, drága barátom?

 

Tiszta lepedő, fehér lepedő, s rajta egyre több sáros folt pihen,

S alatta csak gyűl a pocsolya (..).

 

Van, aki belé botlik és van, aki csak úsznék tova!

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás