(..) csak ültem ott, természetesen mocorogva, mert hogyan máshogy lehetne várni a csodára, ha nem izgatottan, fészkelődve, feszengve. Hol jobbra, hol meg balra tekintve várni (..). Elmerülsz egy gyönyörű bokor szépségében, s eszedbe jut az ősz (..). Ott ülsz a nagy végtelen kellős "közepén", körötted az egész világ és mégis csak egy kis részletét látod, egy elveszett csillagnak tűnsz csak az égboltról. Leereszkedik a csend melléd, s társaddá válik, észreveszed nem feszengsz többé csak gyermeki komolysággal tekintesz magad elé, mellé, mögé, hogy hátha! (..). Majd megint az őszre gondolsz majd a télre és a tájra, melynek végtelenségét csak az erdősor töri most meg, a zöldbe borult dús hajú fák és bokrok (..). A nyári szellő megcsappantja arcod, újra elönti tested a gyöngyöző forróság, nyelved hegyét végighúzod ajkadon, miközben egy korty hűsítő vízre vágysz. S ebben a pillanatban megjelenik, szinte az észlelés másodpercével egy időben szoborrá válsz, egy élő, lélegző szoborrá. Megbabonáz a vadság látványa, a természetes szerelem gyönyörének részévé, s fényes csillaggá válsz újra az elfeledett égbolton. Megint a természet gyermeke játszik veled, s mint távoli rokonát von keblére, hogy ismét üdvözöljön téged.