Az öreg, sokat tapasztalt fatörzsnek dőlve emelte ajkaihoz a cigarettáját, s merthogy olyan búsan szívta, tudniillik az látszott rajta, s hallatszott sóhajtó lélegzetvételein is, már szinte majdnem hogy teljesen bizonyos voltam benne, hogy egy cipőben járunk (..) még, ha az ő mérete valójában nagyobb is volna, mint az enyém.

Két ismeretlen a folyóparton, az egyik mélán fújva a füstöt az ég felé, a másik a folyó sodrását kémlelve, s köztük némán feszült meg a létezés. Midőn így, eme véletlen folytán, neki én lettem a „társasága” s nekem ő – mert távozásra nem készült – hát mit tehet az ember ”? „, udvarias csevegésbe keveredik. S közben azon töpreng, hogy milyen érdekes is, hogy legszívesebben mindkettőnk mással lenne itt, ebben a percben, másodpercben, s valami kacifántos és „bonyolult”, átláthatatlan oknál fogva, mégis itt lyukadtunk ki.

Kínos csend ült le közénk, csatlakozva a létezésbe, mint szenvedő harmadik fél. Én Rólad álmodoztam, Ő megint valaki számomra ismeretlenről – gondoltam – és a kínos csend ravaszul, meghúzva magát köztünk, csak figyelt, mintha valójában a naplementébe merengett volna el.

De én Rád gondoltam, s arra, hogy hol szeretlek és féltelek, máskor meg, hol szeretlek és magamat féltem. S azon morfondíroztam, hogy ez, hogy lehet, mármint, hogy szeretlek, a szívem legmélyebb, legismeretlenebb zugából kiindulva a kislábam ujjáig és mégis annyira félek is Tőled. A költői kérdésre, persze azonnal milliónyi választ gyártott az elmém talán legsötétebb része, de egyik sem tűnt elég igaznak számomra, s tán azért, mert nem a Te ajkaid közül hangzottak el ezen éles, vádló, felkavaró szavak (..). Azonban, Te nem voltál ott, hogy megkérdezzelek, így e kérdésre, valójában senki sem felelt, s összekuporodva a folyópartról, a Marost, hazafele már lámpafények között hagytam el.