Eszter csak nézett rám, azokkal a nagy szemekkel (..). Újra kérdezte, „akkor végül is nem mindegy”? Tanácstalan voltam, mert ügyesen érvelt. „Szóval nem mindegy- e hogy megszületünk vagy meghalunk?” Ó Eszter! Megint úgy néztem rá (..). Gondolkodóba ejtett és tudta jól, hogy megfogott. Szerettem vele beszélgetni, nem azért mert olyan jó kedvem lett utána, inkább mert olyan őszinte volt, nem csak ő, hanem minden, amiről beszéltünk. Érzem, újra rá akar kérdezni, tudom, hogy meg kellene előzni, de hogyan? Mindegy –e, ezen jár az eszem (..), van -e rá jó válasz? Látom, nem figyel, megint ugrani akar, szinte biztos vagyok benne, akkor kérdez ilyeneket. Egyszer rákapott az ízére. Váltás történik, letett arról, hogy válaszolok neki, tudja, hogy csapdába estem és segíteni szeretne. Tudja, hogy nem viselem jól az ilyen helyzeteket. Elmeséli a napját, majd utána vágja, hogy „ez engem úgyse érdekel”. Ilyenkor annyira „szeretem”, kicsit még oldalirányba is rángatja a tőrt a szívembe, biztos, ami biztos fájjon. Megint úgy nézek rá és elszégyelli magát, végre - gondolom magamba, végre észrevette, hogy eme „vonzó” természete ellenére mégis vele szemben ülök, és még figyelek is.
Jó, válaszolni kell (..), talán van abban valami, amit mondott, rosszabb napokon biztos egyet értenék vele, de most, hogy egy teljesen idegen buszsofőr megkínált csokival és megnevetetett, már nem vagyok benne annyira biztos, hogy ezzel a jobb s szebb napjaimon is egyet tudnék érteni. Elmondom neki, Eszter megint forgatja a szemeit. Sejtem, hogy akkor „most fog majd kezdődni”, s lám a megérzés (..), most azzal jön, hogy persze majd érvelek itt a szeretettel, meg szerelemmel meg az összes színjátékkal (..). Megbánt. Így a fejéhez vágom, hogy persze, mert, hogy Ő engem se szeretett sose, csak úgy eltűrt az életébe, most meg, nem is tudom, csak olyan vagyok neki, mint a víz vagy a levegő, közömbös (..), mert úgyis mindegy megszülettünk e vagy meghalunk e. Könnyes lett a szemem, csendben maradok, nem érinti meg (..), szótlanul ülünk egymással szemben, úgy ahogy mindig, ha elérkezünk erre a pontra (..). A pohárér nyúl, de túlfut rajta a keze, nem néz oda, nehogy a látómezejébe kerüljön zabolázatlan bánat mosta tekintetem. Keresi az üvegpoharat, aztán feladom, és a tenyerébe tolom. Felállok és betolom a székem, a nyikorgó ajtó hangja visszhangzik bennem (..), de tudom, Eszter sose ismerné be, hogy igazam volt vagy igazam lenne, egyszerűen nem az a „fajta”.