Harangszó ébresztett, s riadtam fel nyugtalan rá. Egyedül voltam a szobában a sötétséggel, mély csend ült rajtunk. A magány bajtársként feküdt mellettem még a tegnap éjszaka után, karjait mellkason köré fonta, szorosan vont magához, már-már fullasztóan szorosan, már-már élhetetlenül. Meztelen testéről a földre hullt a fehér lepedő, le a mélybe, a pokolba. Perzselő tűzként égette ajkam ajka által hagyott vágy, s egy pillanatra újra belé merültem, ismét bolondja lettem. Elmaradt a harangszó és én kúszni, mászni kezdtem, jéghideg teste rám nehezedett, s nem kívántam már tovább. Tudtam jól erről ő mit sem tehet, s ellene se igazán. Erre nincs gyógyszer, s már tudom miről beszélt nekem nagyapám! Tanító szavai most itt visszhangzanak bennem s tornyosulnak szüntelen, feszítve lelkem, s engem apró darabokra tépve szét. Szótlanná vált a gyönyör, mi egykor hangosan s buzgón hirdette magát nekem, azt hiszem, már ő is rájött a csalásra (..). Meglehetősen csalódott voltam én is, értetlenül ültem az ágyon, álmomból felriadtan és nem tudtam mozdulni, nem tudtam hogyan, letaglózott saját hűtlenségem magamhoz. Költői kérdésekkel bombáztam magam, s mindre tudtam a fájdalmas válaszokat, tudtam, hogy szívem szerint szemen köpném magam, s tudtam azt is, hogy ez csak nekem fog fájni, ez csak engem éget majd. Őt az sem érdekli, hol vagyok, vagy kivel (..).