(..) s a folyón ritkafogú fésűként siklik át egy-egy öreg fa elnyúló gyökere, megint madárdalos a part, s milyen gyönyörű szonátát fújnak mindegyre. Felsóhajt mellettem egy ősz hajú bokor, rozsdás levele a fagyott földre hull, miközben felettem ragadozók köröznek, kettecskén, szerelmesen. S most megértem őket, s most én is egyre arra gondolok hogy repdesnék Veled (..). Hűvös tél támad fel álmaiból, s mintha rémálma kínozná fest arcpírt orcámra, vöröslik s ég a bőröm, nem véd többé a nyakam köré tekert sál se már. Kezeim mereven nyugszanak testem mellett, s csak lassú mozdulatra képesek, megdermedt bennük az élet. Int a folyó, hogy mennem kellene, mert a Nap lenyugodni látszik már. Még egy utolsó mély levegőt veszek, hogy emlékem lehessen mindörökké e hófehér, jég borította táj.