Minden elcsendesült (..) s többé nem hallom majd hangját vagy nevetésének csengését, miközben a hulló, s ezer színben pompázó őszi falevelek között táncolva huppan a földre. És nem látom majd szemének bájos mosolyát, ha egy ajándékról füllent vagy valami „rosszban” sántikál. Könnyeit sem itathatom fel többé, s ő sem az enyéimet (..) elhagyott az Élet. De mikor a múltból élek - néha napján úgy teszek-, akkor újra hallom őt, szebben, mint valaha, de mégis máshogy. A hangok, a játék ugyanaz, de a tudat (..). A valóság, az összetört szív siráma és az érzelmek, mind megszokhatatlanok. S ez egyszerre csodaszép és őrületes. Az utolsó szavaid visszhangzanak elmémben minden éjjel, mikor lehunyom a szemem, és akkor olyan valósnak tűnsz, hogy elhiszem, itt pihensz mellettem, hogy ez az egész egy szörnyű álom volt és nincs semmi baj, mert még mindig itt vagy velem. De ha kinyitom szemeim – ma már egyre ritkábban teszem – csak az ürességet látom, az érintetlen takarót, a képet az éjjeliszekrényen, a posztert a falon, amihez annyira ragaszkodtál (..), de Téged, már csak ha lehunyom a szemem. Minden rád emlékeztet, s ezt egy pillanatig sem bánom (..), a nyári forróság, a hirtelen jövő viharok, a villámok zöreje és fénye, az ősz, amelyről csak neked meséltem (..), a tél és annak ölelő sötétsége, a hó angyalok, a csillagszórók fénye, a hideg illata, a tavaszi eső, az első hóvirág, és az utolsó vasárnap (..).