----------------------- 00:22 -----------------------

A cirkuszi mutatványos..

Látod hogy figyelek, nézd!, de nem, most valami más, meredten bámulom a tájat.  Érzem, épp kitörni készülök, nézd! lángol körülöttem a tábor, és én, mint szelíd vad mégis e hangos szóra eldőlök, s csak fekszem, szemeimmel a vágyott szabadságot kémlelve előttem, épp csak egy karnyújtásnyira. Hisz erre vártam és (..) köröttem most minden tombol, de én csak fekszem tovább, hallgatva a parancsszóra. Lassan hunyom le a szemeim, elengedve a hőn áhítottat. S tudom, már sose látom, sose így, újra. Érzem majd, hogy van, de más lesz, ő lesz az örök elmúlasztott, az egyetlen igazi, a megérezhetetlen, a kívánt, a mindig kívánt. És én vagyok a gyenge, én ugyanaz leszek, pontosan ugyanaz, aki most vagyok, és most már mindig, a gyáva, a hazug, a csalódott, megszelídült vadállat.
A tűz elaludt, a tábor megpihent, és engem elfelejtett a gazdám. Csendesen pihegek, ott hol órákkal ezelőtt megálltam és kényszerítettem lelkem a maradásra. Ostoba, ó én ostoba, mihaszna, hallom reggel újra, a szélben cseng ez ismerős hang, a gazda hangja. Apróra húzódom össze, s remegek a félelemtől, miközben magamban gyászolok, s azt kívánom, bár lenne újra tegnap, de hisz mi volt, már halott. Hallom a kulcsok zörejét, most hangosabb, mint valaha, hallom, ahogy kattan a lakat, s most szorosabb. S nem én mentem össze, nem, a szívem csak, apró lett, s egyben olyan, mint bármely másik, mint egyik kavics a többi között a tóparton elfekve.  De talán, egyszer valaki még majd kacsázik velem (..) s lehetek ketrecen kívüli idegen.

----------------------- 12:00 -----------------------

Emma csendje..

Zenei ajánlás: Claudie Mackula - Melancholy (Vocal, Emotional Piano)

 

A háború elveszett.

Emma egyedül ült a szobában, újra egyedül. Francia sanzont játszott a zongorán, mintha mi sem történt volna, mintha mi sem történt volna. Az ajtóban bámészkodók álltak. Talán ők is azt látták, amit én?

Emma lakosztálya az épület emeletén volt, egyszer megszámoltam 412 lépcsőfok vezetett fel hozzá. S mikor az ajtója elé értél, a 413. lépésnél, általában mindig megtorpantál. Ez nem is csoda, nem, ha ismerted őt valaha. Emma érzékeny lelke egyszerre volt búskomor és vidám. De ha szeretted őt, egy kicsit is, összeszedted magad és kopogtál azon a gyönyörűen faragott, régi ajtón és vártál. Emma nem szólt semmit, de ha már jártál ott, akkor ismerted jól a hallgatását, így benyitottál. Ahogy beléptél, levetetted a cipőd és letettél minden olyan tárgyat, ami zajt kelthetett volna. Emlékszem, egyszer véletlen, még a találkozásunk elején a zsebemben maradt a kulcscsomóm, s ahogy felé léptem a sötét szobában, megcsörrent. Halk zokogást hallottam, tudtam Emma az, szívem összeszorult, elfutottam. Másnap, mikor újra nála jártam, mindent hátrahagytam, köztük a félelmem is, hogy újra bánthatom, s mily könnyedén. Ismét a sötét szobához értem, s megint csak az a hangyányi fény, amit megengedett magának, az az egyetlen gyertyaszál égett. Nem tudom, talán valaha is látta, milyen gyönyörű abban a fényszegénységben? Tisztán emlékszem, ahogy mosolyogva rám tekintett, először úgy! Mellkasomban megfeszült a szívem, mert ha láttál valaha olyan élő szempárt, olyan kifejező tekintet, akkor se értenéd, amit én akkor láttam. Az egész Univerzumot, a világot egyetlen szempárban. Emma nem szólt, csak mosolygott, annyira tudom, hogy tudta, mi játszódott le bennem. Egyenlők voltunk, akkor és ott, abban a szent pillanatban. Leültem vele szemben a másik székre, a zongora mellé. Egymásra mosolyodtunk, majd Emma elkezdett játszani, valami gyönyörű, de keserédes darabot. Nem mertem kérdezni, tudtam azzal mindent elrontanék. És talán ő sose sejtette, hogy némaságával összetörte a szívem, s hogy mennyi mindent nem mondtam el neki a csendben.

A zongora egyik fekete billentyűjén pihent meg a kisujjam, s az övé mellette a fehéren, úgy tettem, mintha nem látnám, majd összeértünk. Tudod, milyen az igazi, mély csend? Nem érzed, hogy élnél, hogy bármi létezne, csak az, amit éppen fizikailag és lelkileg megtapasztalsz, csak ő van és te, és minden kémiai folyamat, ami kettőtök között létrejöhet.  A gyertyaszál végig égett, mire összeértek ajkaink, ujjait még most is érzem, ahogy mezítelen vállaimon futnak végig le a gerincem vonala mentén.

De jött a háború és körülöttünk minden zajos lett. Emmát bántotta ez a forgatag, a hangok, a hangok, melyeket nem tudott irányítani, melyek felett nem volt hatalma. Szótlansága szorongásba ment át, szemeiben félelem lángja ébredt, ajka remegett. Azt hittem elég leszek neki, azt hittem. Emma összetört, és én nem tudtam megvédeni, senki se tudta.

Egy napon, mikor elértem a 413. lépésig, és nyitottam volna az ajtót, az zárva volt. Megijedtem, végig futott agyamban megannyi szörnyű gondolat. Hisz Emma sose tette volna ezt, nem, ok nélkül soha.

Hatalmas robbanás törte meg a feszült csendet és én rohantam lefele, segítségért kiáltottam. Mire visszaértem Emma ajtaja nyitva volt, tárva-nyitva. Sose látott fényesség ragyogta be a lakosztályt, a természetes fény utat tört magának. Először láttam meg a helyet, hova annyit jártam. Egy nagy egybenyitott tér volt, a kicsi szoba hol szerelemre leltem. Körbe hatalmas üvegablakok, amik a robbanás erejére, most darabokban a padlón hevertek. És ott a gyertya, a zongora, a székek és (..) ott van Emma is.

Fehér ruhájában, mint angyal tekint fel reám, látom, patakokban folynak könnyei, Emma sír, hangosan, kendőzetlenül. S most az egyszer Emma törte meg a csendet. Lassan mindenki elhagyta a szobát, csak mi maradtunk, egymásnak, összekuporodva a romok között, a fényben.

----------------------- 22:36 -----------------------

Emmát, Emmát, nem hallotta senki, mert megpróbált egy kicsit emberségesebb lenni (..)

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás