----------------------- 22:25 -----------------------

Tiszavirág..

S vajon ez apró részek

lesznek -e egészek?

 

Remegő telt ajkak,

Rózsa vörösek.

Hosszú nappalok,

nem jön üzenet.

Alaktalan ismerős,

hibátlan idegen.

Elmém üres,

szívem ideges.

Könny áztatta szemek,

bókoló mosolyok.

Kialvó türelem,

megalkuvó bizalom.

Sebzett vadak,

uratlan jószág.

Téged vártalak,

de nem jössz te hozzám.

Kergetőző vad pillanat,

csak halványuló emlék.

Ó, most mintha én is

Tiszavirág lennék.

 

S vajon ez apró részek

lesznek -e egészek?

----------------------- 11:45 -----------------------

Átváltozások..

..elmerengő szürke fellegek alatt, hol rigó költ az ágon, fészket készít minden élő most ezen a világon. Tavasz van, s mintha csak tegnap ébredtem volna, mintha eddig félálomban szunyókálva csak az életem macskakővel kirakott utcáit róttam volna. S ma a tavasz karjaiba dőlök, fejlődök csak tovább (..) lassan szárnyra kelünk mind, mi, kis mostohák.

----------------------- 20:17 -----------------------

Pályaudvar..

(..) és valahogy a naplemente is velem játszott ma, véres volt, mint lelkem csatatere, szomorú. Lassan zötykölődött a busz és a fülhallgatóból is az alkalomhoz illő zene szólt. „Egyedül” e szó visszhangzott bennem, s nem a félelem súgta odahajolva mellém. Most sem riaszt a gondolat, talán téged igen, vagy csak tényleg egyfajta vágy hajt, nem tudom. Azt hiszed, nem értelek, tán elhiszed azt is, hogy ez a nap nekem is olyan volt, mint másnak. Pedig nem! Igenis megszakadtam benne én is, egy mély árok húzódik most lelkemen át. Érzem, mikor levegőt veszek, mikor nyelek egyet. A testem tengelyén, mintha minden irány elveszne, mintha mellkasomon páncél húzódna végig, szorít és megtör egyszerre. És igen, ma fáj léteznem nekem is, de tán holnap jobb lesz már, tán holnap észre se veszel, pár sor leszek csak, mit egy könnycsepp mos el.

----------------------- 00:57 -----------------------

A búcsú..

Mintha hirtelen minden elsötétedett volna, összeszorított fogakkal mormogtam magamban egy igét, valamiért hittem, hogy segíthet. Megrészegülten feküdt előttem, nem szólt semmit, nem mintha bármit is kellett volna mondania, hogy tudjam, mi jár a fejében. Bolond módon még mindig reméltem, hogy én, de túl józan voltam, s még mielőtt reményembe beleélhettem volna magam, kapcsoltam. Bámultam magam elé és számoltam a másodperceket, a múló másodperceket (..). Elszenderedett, óvatos mozdulattal takartam be, éreztem most mennem kell máskülönben örökre itt ragadok. Itt, a semmi szigetén, a vágy bárkáján melyről nem lett volna menekvés. Aztán azon gondolkoztam, ugyan hogyan búcsúzhatnék el, mit írhatnék, vajon mit nem mondtam még el. Emlékszem kinyitottam az ablakot, a függönyt azonnal belibbentette az éjszaka hűs, de mégis simogató szele. Az égboltot fürkésztem, hátha valahogy elveszhetnék benne, de valamiképpen mindig a közvilágítás fénye felé terelődött a tekintetem. „Hát még most sem hagyod, egyetlen pillanatra sem?” –gondoltam magamban. Csüggedten nyúltam a toll után, hogy a fehér lapra néhány közhelyes gondolatot vessek, hogy aztán kilépjek az ajtón s mindent elfeledjek. Olyan nagyon nagy csend van, ilyenkor mindig (..). Még most is hallom annak a bagolylepkének a szárnycsapásait, amely a világosságra vágyva nekicsapódott a lámpaburának, és annak az erdei bagolynak a vékony hangját, ami egy pillanatra megborzongatott, ahogyan az utolsó szóhoz értem. Az utolsó pont következett, és egy pillanatra átfutott az agyamon, mi lenne, ha nem tenném, ha csak nem vennék tudomást róla, ha csak szótlanul visszabújnék melléd az ágyba, odabújnék és suttognám, szeretlek, lehet, elhinnéd és lehet én is – egy gyenge pillanat (..). Valamiért tudtam, éreztem, hogy akármennyire nehéz is, el kell, engedjelek. Letettem a levelet a fehér rózsa mellé, a dohányzó asztalra, az egyik közös képünk elé, majd fogtam néhány cuccom, belegyűrtem az utazómba, magamhoz vettem a kulcsom és elindultam.

Néha még most is felidéződik bennem, ahogyan a lámpafény a macskakövön táncolt előttem, míg az állomásra értem, aztán a közlekedési lámpák fényeiben vesztem el, majd arra lettem figyelmes, hogy a tájat fürkészem, egy ismeretlen tájat.

Végre, végre elvesztem (..).

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás