----------------------- 21:29 -----------------------

21.22..

Mintha árnyék nélkül élnék,

összeforrott hegem.

Nincs bennem öröm,

félelmeim elrejtve dobozokba teszem.

A neved látom,

pedig előttem üres lap hever,

írnék én Rólad,

de szívemen elolvadt a tegnapi hópehely.

Nincsen éjem, nincsen derengésem,

csak gondolataim ápolják e testet,

elfogyott a levegőm is,

s ha Rád köszönök, már meg se rebbensz.

(..) de elfogyott az üvegből az utolsó korty is már,

Én őrült! – az ajtó mögött lelkem még Téged vár!

Hívatlan vendég vagyok most

saját ágyamban, „Kedvesem”,

emlékezz! – itt játszottunk a gyertyafényben-kettesben (..).

És én most szorongva ülök itt,

tördelve kezeim,

merengve ez édes emlékeken,

melyek keserű ízüket hagyják hátra maguk után,

egymás után, újra és újra (..).

Szomorú e vasárnap,

de szomorú most e hétfő is talán,

hanyatt dőlök még egyszer,

elengedem, mi bánt (..),

lehunyom a szemeim,

hátha így nem lát a nagy Világ,

és elbújva, elrejtőzve

kívánok mindenkinek „jó éjszakát!”.

----------------------- 12:54 -----------------------

A sarkon túl..

 

 

S ott állt ez a leány, hátul összefont karokkal, tán felfedezni véltem némi türelmetlenséget is egyhelyben állásában, mégis mozdulatlan várt, olyan volt e pillanatban, mint egy gyönyörű szobor.

Lassan haladtam el mellette, de jöttömre meg se rebbent, visszanéztem rá, majd haladtam tovább.

Másnap dolgom végeztén megint arra jártam, s az ismerős saroknál, hogy befordultam, szememmel már a tegnapi helyszínt pásztáztam. Megtorpantam. S megint ott volt e leány, hátul összefont karokkal, pont, mint tegnap, de valahogy ma mégis más. Elindultam felé, hogy ha majd némi félelemmel is, de megszólítom, de jöttömre meg se rebbent, s én parányi bátorságom a holnapba vetettem.

És eljött egy újabb nap, én pedig már tudatosan vettem arra az irányt, jött a sarok, szívem már hevesebben járt. Gondolatban azon kattogtam, vajon ott lesz e még, s ha ott lesz milyen lesz, hűvösebb van, mint tegnap, s ő vajon mégse fázhat, lenge ruhája alá tán nem kap be az őszi szellő? És már fordulok is, olyan élesen, ahogy csak tudok, bízva benne így egy kis időt spórolhatok. És megpillantottam újra, őt, izgatottság kapott el, s arcom csípte már a hideg levegő. De nem értettem, mit látok, ugyanaz a lenge ruha, s ez a rezzenéstelen arc, ez a várakozó tekintet, ez a feszült türelmetlenség. Összeszedtem minden magamban elnyelt apró bátorság szikrát, s egy nagy tűzgomolyaggá gyúrva, elindultam újra felé. Elé értem, s rám sem tekintett, mintha ott se lettem volna. Halk szavaimmal megszólítottam őt, s mintha meg se hallott volna. Gondoltam magamban, e helyzetben, talán érinteni szabad e? – de lebeszéltem magam e cselekedetről, mert hát nem tudhatja az ember sohase! Reá néztem még egyszer, oly meleg tekintettel, mit e hidegben magamból kisajtolni tudtam, elköszöntem, s mondtam neki, hogy eljövök majd holnap. S tán először valami változott, egy gömbölyded könnycsepp surrant végig a kipirosodott arcomon, mintha hirtelen valami nekem fájt volna, mintha a torkomba gombóc költözött volna, de ő továbbra is csak mereven állt előttem.

Eltelt az éjszaka, s eljött az ebédidő. Szokott utam követve, már e barátságos sarok is előre köszönt nekem. És jött a „nagy” kanyar, szívem már előre összeszorult, pillantásomból kinyílt szemeim, meglátták őt, változatlanul. Sétám folytattam, s a közelébe léptem, előkotortam a táskából a rég nem látott plédet, s óvatosan reá, vállára helyeztem én, nem mozdult, s nem is szólt szegény. De mintha valami változott volna, mintha szeme most könnyben fürdött volna. Mosolyogva köszöntem el tőle, s jegyeztem meg, hogy ma különösen gyönyörű, majd telített szemeiből egy könnycsepp kigördült.

Sokadik napon én még mindig erre járok, s már felismernek itt a fák s a virágok, a sarok már rám biccent, miképpen meglát engem, s én fordulok, pillám rebben. S ott van ő, pokróccal a vállán, hűvös téli szelek többé már nem bántják. Elébe lépek, néhány kedves szót is mondok, majd megmutatok egy régi újság posztot. S én már mindent értek, miért a némaság, s hogy miért nincsenek szavak, s hogy miért e bús várakozás, s hogy ő többé miért nem mozdul tova (..). Suttogva olvasom a cikket, melyet remegő kezeim tartanak, elmúlt az ősz, sírokon mécsesek nyugszanak. S csak ő maradt itt egyedül, hosszú, hosszú évszázadokon át, őt már nem bántja a hideg, s nem hallja az emberek szavát. S most tán mintha titka kiderültén egy kicsit könnyebb volna neki, azóta e leányhoz járok, ha időm engedi. Néma, mozdulatlan teremtés ő, s nem is él igazán, meghalni nem tud, örökre bezárta ketrecébe a világ (..).

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás