----------------------- 22:13 -----------------------

Az orv..

 

Jó helyébe ma jót ne várj, ne hidd, hogy kinek adtál, nála akad még neked üres pohár! S ha akadna is, borát nem tölti ő bele, te jó szívvel adsz, s ő jó szívvel feled. Kinek ujjad nyújtod, vállad kell majd, egészben nyeli le karod, a szemed közé hazudik, s mindegy neki, hogy te ezt úgyis tudod. Kinek lángot adsz majd, később vízért kiált, nem marad más nekünk, csak a hiány. S kit űz jó lelke, s neveltetése valós, könnyel áztatja e hitvány férget, ki belemászott a fa kérgébe. S szegény féreg nem sejti még, hogy a fakopács éppen most szállott felé. Megvan a kör, s űzi az dolgát, sorsát lassan mossa az ár a földi lény felé, elfogadod vagy sem, míg a föld felett vagy, csak addig remélsz. Hosszú nyár után, utat tör majd magának a tél, s te, ki most oly nagy lábon élsz, fogsz sírni, s ríni, egy kis szeretetért. Ó, hogy hitted te, hogy megéri eladni a lelket, olcsó árat szántál te neki, s most már nem lehet őt visszaváltani, új otthont szült neki az elit. Leszel, ki lenni akartál, hisz választásod neked is volt, a könnyebb út, talán neked jobban csaholt. Nincs még itt az óra, korai a felismerés, most egy életen át, hátadon a bűntudattal élsz. Locsogó s fecsegő leszel, hogy mindenki értsen téged, s mégse jutsz tovább, négy fal ver téged. S tán mi most korainak tűnik, már késői rég, a cselekedet megszületett, s neked ennyi elég. Fejed nem hajtod meg az igazság előtt, hazaérsz, s jóízűen az ágyadba dőlsz, ellebeg veled a hajnal.

----------------------- 21:37 -----------------------

Fekete s fehér..

Fekete- fehér, s e színekben pompázol szebben,

Mint megannyi fényes s ékes tollruhában.

Tekinteted varázslat, megigézi a lelket,

Árnyékként hagyom, hogy a világ zaját elcsendesítsd bennem.

Maradandó e kerülendő pillanat,

S elmém nem enged felejteni.

Rólad írok, fekete tintával fehér papírra,

Megrettenve, csendben.

----------------------- 22:27 -----------------------

Mennyei bélyeg..

 

E nap végén majd mezítelen fogsz látni.

Remegni, vacogni fogok,

Ahogy ott fekszem majd a törött hajópadlón,

Mint egy kisgyerek.

Megint nem tudtam megállni,

Rothadó lelkem adagjából nem engedett.

 

Egyszer körülvesznek majd azok a mennyei lábnyomok (..).

 

S én nem leszek önmagam,

Te pedig nem ismersz majd rám.

Megint idegenként karolunk egymásba.

Néma leszek, nem érzem majd tetteink súlyát,

A halálra vágyom majd,

És nem leszek ott veled.

 

Lehet, körülvesznek majd téged is azok a mennyei lábnyomok (..).

 

Önző leszek,

Az, aki voltam mindig.

Nem akarom, hogy fájjon!

Nem akarok magam lenni,

S te nem akarsz másnak látni,

Nem akarsz értelmetlenül hanyatt vágni.

 

Értünk jönnek! Hogy kopognak a kőpadlón azok a súlytalan, ártatlan, parányi lábak (..).

 

Hadd nézzem még szemed,

Engedd,

Hogy felejtsek!

Éget a tudat,

Letarol a láz,

Őrület a létezés (..).

 

A kopogás megtörik, elbotlik egy angyal s a Földre száműzetik, (..) ó te szegény!

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás