----------------------- 11:50 -----------------------

Elhagyni..

Zenei ajánlás: Sophie Hunger - Le Vent nous portera

 

Esőcsepp vállamon,

S bőrömön nyugszik le a Nap.

Sugarai alatt lehunyom szemeim,

Ujjaim között, csillagokat látok.

 

Nyári éjszakába dőlök el,

Lebegve a víz felszínén,

Mint eldobott kő

Úgy kacsázom én.

 

Fojtogató levegő

Vagy talán a gondolat, maga az?

Tovább mennék,

De valami még a parton visszatart.

 

Itt egy nyom,

S ha követem én,

Vajon utolérem e valaha?

Távolból visszhangzik egy sóhaj.

 

Betölti a teret,

Miközben lassan alszik ki a fény.

Némán emelkedek feléd,

Végül elengedem kezed.

 

 

----------------------- 01:34 -----------------------

Türelmetlen türelemmel..

Zenei ajánlás: Keaton Henson -  Earnestly Yours feat. Ren Ford

 

Türelmetlen türelemmel játszom, szemed árnyékában bújik meg a hatalom, ma még ajkadat akarom. S hogy mi lesz majd holnap délután, délelőtt s este? Leverten fekszem majd az ágyban, hallgatom, ahogyan sírnak a fák, ha vihar cibálja őket, letörik egy ág, beszakadt az Isten körme. Hideg szellő suhan be s érinti nyakam, ott hol tegnap még te jártál, mocskos álmokat kergetek. Most érzem csak igazán, nyárba fagyott az ősz, én pedig belehaltam. Valahol, az elképzelhetetlen mélység fenekén, meghaltam. Vagy már így születtem? Rád hangolva adtak el ennek a világnak? Sivár sorsom lenne, befelé fordulva állni egy ablaktalan szobában? Csak azt a barátságos sarkat nézni, mi nekem adatott, melyen annyiszor fordult meg a kinyíló ajtó mögött a világ? Rám szakadt a mennyezet, mennyi csillag, mennyi értelem (..) most mégis beborul, zuhog, villámlik, eltörik, szikrázik. Forró, heves, s a hideg fut rajtam végig, most nevess, most nevess! Már nincs más bennem, csak egy tévhit.

----------------------- 22:52 -----------------------

Talán újra látjuk egymást..

Zenei ajánlás: Jamie E. Brown - May We Meet Again

Borzas képű idegen, csak te maradtál itt nekem. Mi lett mindenkivel, s kit merre fújt a szél, kiből lett, s mivé lett a por? Nézd, az ablakon át most minden változatlan, talán a színek fakóbbak, talán a Nap kiszívta már őket is. Fekete-fehér az utca, a lámpa fénye opál, hova lett, mondd, hova lett az én régi cimborám? Tegnap kidőlt a fa, melyre gyerekként másztunk, tegnapelőtt elégettem az utolsó gyertyaszálam is, így már csak napfény mellett írok, néha, néha sírok is. Sebaj, ne félts, este majd a csillagok alá bújok. Hűvösek, csendesek az éjek, s még mindig elkáprázok, ha az égre nézek. Emlékszel, mindig ezt a pillanatot vártuk, mikor összeérhet fedetlen vállunk s a ráncaink összesimulnak, ha kedvünk mosolyra fakad, most először nélküled jött el a tavasz. Nézd, azt a csillagot kerestük mindig, s tudtuk, ha látjuk, bárhonnan hazatalálunk. Nem emlékszem pontosan, nem emlékszem, mit mondtál, sosem emlékeztem rá igazán, csak az érzésre, amit maga után hagyott, amit magad után hagytál bennem. Még ma is szúr néha az a lélekdarab, jelenléte mégis édes. Engedd, hadd ússzak a víz felszínére én is, lebegni, mint régen, sodródni, mint régen, fiatalon a folyó ölelésében. Emlékszel, az árnyjátékra a réten, mikor megpihentünk egy nyárfa tövében? Én emlékszem rá, ma is hallom táncoló levelei hangját, ma is látom, ahogy összemosódik előttem a táj. És ma nélküled megyek az úton, ma mást látok már bele. Tudod, ez az utazás végtelen lehet. Kiöregedett hintaszékem a teraszon nyugszik, s lassan én is benne nyugszom meg, mint egykor, mint régen te, ha nálam jártál léleknézőbe. Az idő már nem rohan, s én már nem üldözöm őt, egymás mellett baktatunk, s egyszer majd mindenegyes dominó eldől, s akkor talán újra látjuk egymást, s akkor elmondhatod, mit egykor, s máskor, s oly sokszor elmondtál már, mire nem emlékszem pontosan, mire sose emlékeztem pontosan, hisz oly csodálatos volt, mindig tőled hallani.

----------------------- 23:10 -----------------------

Újra megesik..

Zenei ajánlás: London Grammar - Nightcall

Ragyogó színű nyárfák között, arcod tekint rám a mélyből. Nem ismerem lényed még, de érzem, egyszer majd rám találsz. S én, nem sürgetlek, nem futok utánad, és nem nyögök az éjszaka tüzébe, nem kergetem nyomod, időtlenek vagyunk, s tudom, eljön majd a pillanat, mikor lelkem karolja lelked, s tudatlanul, sebezhetőn fekszünk majd egymás mellett. Türelem huppan mellém az ágyba, egy takarón osztozunk. Közönyösen tekintünk előre, újabb ember érkezik, de nem foghatja hosszan kezünket. Mennie kellene, mennie kellene már, szólít egy sóhaj, ő nem az igazi, s ágról hull levél egy tóba. Ábránd tér mögém, s karját vállamra helyezi, bíztatva fordul el a sarkon, míg én egyenesen haladok tovább. Rózsa és a tövis, elhervadtam az út során. Friss ez a harmat, éltet a csókja, s tán előtte meghajtom fejem, lassan ereszkedem, térdem súrolja az avart, őszi falevelek között keltve így zavart. Itt vagy, de szemed lehunyva hordod, itt vagy, de hangom nem hordja feléd a szél, itt vagy, s nem érzed, hogy itt vagyok. Látomás vagy egy hideg hajnalon mikor betakar a hó, minden olyan tiszta, olyan kristálytiszta most minden. Az érzelmek folyama csillapodni látszik, s mi eddig zűrzavart keltett, meghunyászkodik. Leeresztem szemem én is, s hagyom hadd olvadjon a fehér álom szemhéjamra, ajkamra s hadd vesszen el testem mezején. Itt fekszem árván, hitem éget belülről, még várok rád. Tavasz van, s fészket vet rám egy madár, mozdulatlan vagyok. Többé nem fut testemen át a vágy, korhadt lett annak belseje, nincs itt lélek, nincs itt remény, nincs itt más, csak egy hátrahagyott remete. Zöldellő fű nő rajtam, s hallom valaki erre jár. Szememen tükröződik a napfény, valaki felettem csókot vált. Újabb nap jön, imát hord felém a szél, arcomhoz valaki a távolból hozzáér. Élettel telek meg, zihálni kezd szívem, lelkem fénnyel mérgezik, beindul a szerkezet, újra.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás