----------------------- 22:00 -----------------------

Nyugtalan..

 

 

Elértem újra hozzá, s ott feküdt

Ugyanolyan nyugtalan, kitépett szívvel.

Tán a széljárás változott csak,

S a bomló hús mennyisége a csonton.

Igen, itt a nyúltetem, a jegenyefák alatt!

Árnyékot vet rá az idő,

S neki már a Nap melege se jár.

Nem baj, újra hétfő,

Itt a poros végtelen.

Eleinte tán a félelem intette mozgásra e lábat,

S most az akarat.

Összegyűröm magam ezen az úton folyvást,

S tán halkan fohászt dúdolok.

Kérdéseim nyíltak, őszinték,

De önmagam előtt még ismeretlenek.

Lepke kel előttem, lepke kel mögöttem,

Még nem lettem betörve, még nem lettem betörve..

----------------------- 22:23 -----------------------

Ablak..

 

Néha visszapillantok az elmúlt időszakokra, nem mintha száz évet éltem volna vagy valami, de szerencsére úgy jutott, hogy mindig történtek a dolgok. Kisebbek-nagyobbak, egy dobozba kerültek, hisz egyformán fontosak voltak, s ugyanolyan módon formáltak azzá, aki egyszer leszek. De a döntés pillanata, ami kiformálja a szobrokat és, ami összetöri, majd újra összeilleszti az elhullott darabokat, ami megtervez és újraformál (..). A döntés, az-az édes vagy savanyú szempillantás, ami megszüli a rendíthetetlenné váló gondolatot, mely tettre sarkall majd, ijesztő, s tán libabőrös is lesz tőle az ember. Hisz, a döntés következményekkel jár, amely mindig változásokat hoz, s ha úgy vesszük, mindig az új lehetőségeket, a járatlan, homályos utat az orrunk előtt, tán ezt ígéri igazán. A döntés pillanatában, kijelöljük az irányt. Mehetünk előre, de vissza is fordulhatunk, esetleg tehetünk kitérőt, de egy helyben sosem maradhatunk, ez az egyetlen törvénye, s kegyetlenül be is tartatja annak rendjét. Az ember az örökös változásra ítéltetett, a nap minden másodpercében valami történik (..).

S mily hihetetlen hálát érzek az utazótársaim irányába (..). Az ember életében oly sok mindent elveszíthet, oly sok mindent elvehetnek tőle, de oly sok mindent adhat is, és teremthet. S tán, ha önmaga felejt is, közben mások számára felejthetetlenné válik (..). Gyönyörű s tán csúf is ez egyszerre, mégis tökéletlenül tökéletes.

----------------------- 01:42 -----------------------

Elballagott idők..

Elballagott idők, melyek már mögöttem járnak, s a járda, melyet kettétör a gyönyörű magyar tölgy gyökerének árja. Alattad fekszem, árnyékod vetül rám, s én fázom. Dühtől szomjas a szám, az élet most igazságtalanul vádolt. S az a tegnapi eső, mely oly lágyan érintette felhevült testem, mondd a te szeretetedből lettem? Nyakam fogja körül a szabadság lánca, s szívem, mint medalion függ rajta. Mondd, a sivatagokat miféle vad lakja! Mondd, vadat betörni kész e szelídséggel az ember, vagy fél, hogy saját mocsarába süllyed majd el? Álnok-e, s ha az, miért nem térdel? Imáját, fohászát, miért nem hozza felém a szél, mondd, a haláltól sem fél? Álmodik-e, hisz-e az ember, úgy, mint régen, mikor felettünk a természet, mint bíró mondott ítéletet éppen? Idomíthat-e az élet? Láncra ver, s börtönbe zár, orrodra csap vesszővel, ha parancsának ellenállsz? Tudja-e, hogy mit csinál? S ha nem szeret, minek kellek én neki? Dobjon az utcára, a magányt úgyis jobban viselem. Kalapomon egy pille pihen, arcomon egy könnycsepp. Előttem a világ, kapuk, ablakok sora, a sors úgyis bevezet majd valahova. Ismerős vagyok, itt is és ott is, barát s ellenség, szép és rút, porszem és hegyhát, víz és tűz. Mondd, az ember, embert is űz? Ösztönösen tér hajszára? Ösztönösen zúz és tör? Érez még, mikor, mikor végül sírjába dől?

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás