----------------------- 22:37 -----------------------

Kietlenül..

 

Emlékszem, milyen volt először a lábnyomodba lépni, mintha a végtelen hordozott volna biztonságot szolgáltató karjaiban. S mondd, te tudsz e még félelem nélkül élni? Zuhantam a csillagtáncos éjszaka homályába, pohár, pohár után ürült, s én utcáról utcára szálltam. Most nem találom a csapást hozzád, elfújta a szél a homokba rajzolt térképet, elmosta az ár kezemből a fényképed. Megrepedezett emlékeimből emelek várat agyvelőm köré, menteném, mi még menthető. Szétszakadt a levél, melyet egykor írtál nekem, apró darabjait ezerszer összeragasztottam már, s e darabok már ezeregyszer váltak el, válhatnak e még tovább? Itt a vég, s tán nélküled ér utol? Itt vagy e velem, él e az ígéret, mit a patakparton tettél nekem? Mocsaras vidéken gázol át szelíd lelkem, s megtörik az, nem hajlik tovább. Megadásra bírom magam, már a túlélés a cél. Egy idő után nem menekülhetsz tovább, a jövőd lelkiismeret furdalás nélkül visszatekint rád, visszahúz az-az elől járó, baljósló árny, csuklód, szorítása alól ki nem bújhat. Itt vagyok újra, a világ tükrökkel díszített hazug kirakatában állok, ott hol az üresség tátong, hol nem lelem többé az egykori álmot. S miközben sötét foltokat sebez meg olykor a fény, mely beszökik egy lopott pillanatban, én mámortól ittasan részegedem belé, ó élj remény! Rád emlékeztet e fény, mintha megidézne téged, s megint azt érzem, mint régen. Mondd, hogyan felejti el az éjszaka a reggelt? Hogyan hagyja el tollát a madár, s hogyan vedlik a hüllő, kinek teste elválik megöregedő bőrétől, s én miért nem tudok tőled? Mi lehet erősebb kötelék, mint mi önmagamhoz fűz? Miért hajlik meg, mondd miért a szomorúfűz? S ha ő hajlik, én miért nem hajlok vele? Miért nem bocsátom lekonyuló kezeim a föld harmatos keblére, miért nem érzem, hogy fáj a percnek, ha múlik a másodperce, s múlik az sötét vesztébe? Gyorsabban múlok el, mint az idő, de legalább őszintén. Pislákol az éji lámpafény, s lassan kifogy a tollbetét, lassan kifogy a tollbetét.

----------------------- 18:33 -----------------------

Fényszennyezettség..

 

Ott ültem, s tán órák múltak el. Ez a csend, a természet csendje másoknak tán ijesztő lenne, talán titkon én is félek tőle. S most, mikor élvezném ezt a mámort, ezer gondolat szállja meg az elmém, mint döglegyek gyűlnek köré, gondolatok hada, s ezrede. S hogy elhessegessem őket, a tájba meredek, nézem ezt a csodálatos világot, s mégis csak téged látlak. A végtelen tájra tekintek, a végtelen tájra, melyet te megzaboláztál, majd megszelídítettél, ezt a végtelen tájat nézem, melyet jelenléted nélkül legyőztél.

S most, mintha a madarak is rólad szólnának, mintha a fák levelei neved susognák nekem. S újra töprengek, megint azon kapom magam, hogy csalok, nélküled lettem azzá, aki most vagyok.

Eladtam a lelkem a holnapért, ostobán hittem, szebb lesz majd, mint a ma, s hogy többet ér, mint a reggeli alkony, mikor testem újra és újra összevissza hajtom. Ölyvként figyelek és várok, hátha elbújva még valahol csodára találok.

S itt a város nem messze, a szabadság kontrasztja, fények, zajok és bűnök kotorékja az. Az én bebábozódott szívem is benne bujdos, menedékért könyörög, habár otthonát ő ott sosem találja.

És most nézd, itt e fa, e meggyötört, villám sújtotta harcos, mely elveszett gyökerei után kutat, ó te gyönyörű fűz, bárcsak rád hajolhatna testetlen lelkem. S ott, ahol állok, itt és most, sárguló leveleiben megbocsátásra találok.

Óriás e táj, s tán a lesről nézve most még nagyobb. Remélem, egy napon majd a napfény újra rám ragyog. Ölelkezőn fonódik össze előttem az éjszaka s a nappal, sose látott színekkel gyúlnak alá az éjnek a csillagok. S én még mindig itt vagyok a fényszennyezettség nélküli világban.

----------------------- 20:10 -----------------------

Suttog a tavasz..

 

S ha nem fagy szívemre

Az ajkamról csobogó szerelmes monológ,

Angyalok, angyalok, vigyetek magatokkal,

Vagy borítson be a hó!

 

Én jó voltam,

Ígéretemhez hű.

Mégis koszorút font fejem köré a szerelem,

S tán ez oly nagy bűn?

 

Égető gondolata húzott az erdő felé,

Mely mezején édesen döngicséltek a dolgozó méhek.

Térdemre hajoltam,

Ha az életet nem láttam olyan gyönyörűen szépnek.

 

S most elfogy a gyertyaszál,

A szobában nagy a csend.

Kint söpröget a szél,

A hajnal karjába dőltem, magam elhagyva ringtam.

 

S most hozza felém hangod

Elmém országútján a dalos pacsirta maga.

S lassan ébredek én, újra útnak indulok

Maholnap, ha jön a tavasz, vele battyogok!

----------------------- 18:59 -----------------------

Elmaradt perceim..

Milyen pompázatos e temető,

A lelkek, s szerelmek otthona.

Bimbóba bomlanak az álmok,

De talán nem hajtanak ki soha!

 

Elfeledett mondatok pihennek a réten,

Ígéreteket hord szét a szél.

Itt hűvös a nyár,

És forró a tél.

 

Csupasz csontokon

Rágódik az elme.

Lenni kéne, vagy megfelelni

Minden ránk meredő szemnek?

 

Rút, s mi rút,

Ha nekem bármi lehet gyönyörű?

S mi lehet rossz,

Ha még mindig őrzöm emlékét itt legbelül?

 

Becsapós a tavasz,

Hisz az ősz szerelmese ő.

Ő is a lehulló levelekkel játszik,

S felettünk könyörtelenül győz.

 

Csendes ez a temető

Csak a természet dallama járja át.

Lelkem sírkövéről egy rigó

Vigasztalón tekint vissza rám.

----------------------- 12:31 -----------------------

Üresben várok..

És ott ültem a padon,

Vártalak (..).

Vártalak, de te nem jöttél,

S akkor már nem volt szó, nem volt tél.

 

Besárgult a tavasz,

Hirtelen lett ősz.

Lehullott már a hó,

De felette most a sártenger győz.

 

Csendben telt az idő,

Még ma is hallom a percek múlását.

Hisz azóta nem mozdultam én,

Reméltem, még gondolsz rám.

 

Sivár vidék ez

Lelkemnek mezeje,

Kiégett legelő,

Vagy éppen mocsaras, vizenyős (..)

 

Eltelt egy év, s követte egy másik,

Néma dallamok születtek az utcán.

A pad már ázott, mállott,

S én bolond még mindig itt várok.

 

Lenyugszik a Nap most,

Ébred az éji világ.

Zord széllel ébred a pacsirta,

Ködbe ring a táj.

 

S hát ki tudja, talán eljössz majd egyszer,

És talán rád én a halálomig várok.

Ülök majd itt némán, mozdulatlan,

Csodálom a világot.

 

Rügyet bont a vágy,

Kiszáradt jegenyefát ölel át egy álom,

Megcsillan a víztükör,

S előttem szentjánosbogarak járnak táncot.

 

Rezgő szerelmeket látok,

Megbújnak azok aranybarna szemekben.

Zakatoló szívet hallok

Megtörni egy veremben.

 

Most már vizesárok vesz körül,

Benőtte a borostyán a testem.

Ez a pad lett temetőm,

S e szerelem lett vesztem.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás