----------------------- 23:15 -----------------------

Mesterséges álom..

Csendesen merültünk el egymás szavaiban,

Mint tengerben a hullám,

Mint napfényben az országút,

Mint az éjszakában az alkony,

Lelkemen elhalványul egy mesterséges álom..

----------------------- 23:46 -----------------------

A séta..

Zenei ajánlás: New York Jazz Lounge - All of Me

 

Sétálok a frissen lerakott macskaköves járdán, örök társamként mellém szegődött faragott sétapálcám. Halkan egy ismerős dallam füttyszava éri el hallásom gyenge szervét, mintha az éjszakába minden nap szerelmes lennék. Elszökik a fény a szem elé, hogy látni véld, ahogy apró titkait a sötétbe szórja szét. Kopog valami, s csak most érzem igazán, bőröm áztatja az égből aláhullott nedű, száraz hajtincsemen egy lepke magányosan csücsül. Feltámadó fuvallat hívja táncolni szárnyait, ahogy fellibben, megbillenti álmait. Nyitott kis ablakon lopódzkodik ki egy meghitten csattanó csók, hallani, ahogy elhalkul a távolban egy rádió. Éjfélt üt a templomi harang, eloszlik bennem, minden mélyen őrzött harag.

Nyugodt lelkem üdvözli a világ, tudod, sétálni megyek mindig, ha valami bánt.

----------------------- 14:42 -----------------------

A kalit..

Sziasztok!

Ezzel az irománnyal született meg az oldal 300. bejegyzése. Szeretném megragadni a pillanatot, hogy megköszönjem, hogy látogatjátok a blogot, nagyon sokat jelent!

Köszönöm szépen! :)

 


 

Mintha mindent egy játékautó belső terébe zárt volna el a külvilág elől. Tudod, egy olyan kis sárga bogárba, amire ráhegeszthette az ajtókat, az ablakokat, melynek szélvédője betörhetetlen. A belső tér így teljesen megközelíthetetlenné válik. Az alkatrészek láthatatlanok, nem is sejted, hogy hol lehet a baj, hogy mitől nem indul be, hogy miért kéreti magát. A kerekek kiváló minőségűek, a festés gyönyörűen olvad össze a napsugarakkal, olyan éltetően sárgán. De mit tud adni a külső, ha csak az egy kellemes megjelenés?

Mikor megismertem, mindig azon törtem a fejem, hogy hogyan érhetném el, hogy egyszer beülhessek mellé az anyósülésre, és a rádió halk suttogása mellett önfeledten beszélgetésbe elegyedjek vele. Aztán eljött egy pillanat, egy olyan pillanat, amire később jöttem rá, hogy nem kell megmagyarázni, felfedni, csak hagyni élni az emlékezetekben. Mennyi időbe is telik belátni ezeket az örök igazságokat, annyi időt elpazarolunk arra, hogy mindent alátámasszunk valami logikus, megfogható magyarázattal, ahelyett, hogy észrevennénk és belátnánk, hogy vannak olyan dolgok, amelyek természetszerűleg történnek meg, valami sugallat által idézve elő, mint egy barátság kezdete, egy levél, egyetlen szó, egy apró tett vagy egy kinyíló apró szempár reménységének csillogása.

Akkor láttam őt először félelem és kínok nélkül lélegezni, akkor láttam először, milyen csodálatos a mosolya, mert ekkor volt teljesen feloldódva és harmonizálva önmagával és mindenki mással. Végre elfogadta az életet.

Lassan kinyíltak azok az ablakok és a bogár rozsdás szíve is újra gondoskodást kaphatott.

----------------------- 11:37 -----------------------

Maradva..

 

Messze lépkedő hamis idő

Mossa el lábnyomait a szélnek,

Gyengéden emlékszem,

Ahogy karjaiban ringatta elmémet.

 

Elmenekülő apró bogara a szívnek,

Utánamennél, de visszahúz,

Belefeledkeznél,

Hogy mit súg a róla komponált blues.

 

Itt hagyott apró darabok,

Belőle s belőlem,

Mint puzzle,

Illenek egymásba az emlékek.

----------------------- 12:09 -----------------------

Elérhető..

Nyáron,

Ahogy a kiszikkadt levelek

Lehullnak a fáról,

 

Télen,

A félelem,

A lelkedben bukdácsol.

 

Visszahív a múlt,

Nem kapcsolható a jövő,

A jelen,

Pont elérhető.

 

Csak jöjjön a tavasz,

Kergetőzve az ősszel,

Románcukkal töltődj fel!

 

Fusson az úton,

Egy elkergetett emlék,

Ha lehetne, én mindig melletted mennék.

----------------------- 12:59 -----------------------

Az utazás..

 

Már nem olyan volt, mint egykoron, mint régen, amikor gyerekek voltunk és még gyermekfejjel láttuk a világot. Oly sok mindent nem értettünk még. Most más volt, már az autóban is, tudtuk, még ha ugyanazok a slágerek szóltak volna is, mint akkortájt, akkor se úgy hatna, nem azokat a gondolatokat mozgatná meg bennünk. Megérkeztünk és már nem gyerekszemmel láttuk ezt a világot, a tájat, az embereket, akiket itt ismertünk meg (..), és ők se úgy néztek ránk, hogyan is nézhettek volna, oly sok év telt el.

Itt maradtunk, egy hét, mi az nekünk, sunyin oson el, egyszer csak azt veszed észre, hogy vége. Vártuk az utazást, sőt vártuk, hogy olyan legyen, de legalábbis hasonlítson rá, arra, minek emléke bennünk élt, de egyszerűen éreztük ez nem olyan.

Próbálsz elszakadni a világtól, úgy gondolod, talán az lehet a baj. Lemész a partra, hátha a fűzfák árnyéka mindent megváltoztat benned. Leérsz és látod, mennyit változott, a hattyúk, a stég, s még a víz színe is. Megint ott vagy, és már a víz se vonz úgy, mint régen, idegennek érzed.

Minden a változás törvénye alapján történt. Azonban nem csak a táj változott, hanem te is. Felnőttél, a gondolataid éltetik a tested, mész és csinálod, keresed az értelmedet. Itt vagy, ahova annyi kedves emlék és érzés köt, itt vagy, amit otthon keresel egy-egy utcában.

Már másképp fogod fel az utazást, már mást jelent, nem a gondatlan gyerekkor játszóterét, nem, hanem valamiféle mentsvárat, ahova elbújhatsz, ahol elérhetetlenné, szinte láthatatlanná válsz. Itt vagy, itt létezel és mégsem, itt nem ér utol a világ, itt bujkálhatsz, egy kis levegőhöz juthatsz végre. A játszótér, mi egykor volt, már a feltöltődésed színhelye. Mókus lesre jársz, sétálni, elmélkedni, fotózni, nem pedig fakardot és varázspálcát gyűjteni. Bemész az erdőbe, tényleg bemész, nem pedig megteszel benne két lépést, és már nem úgy félsz a neszektől, mint régen, már tudod, hogy nem ezek a neszek fognak bántani, tudod, hogy ezek a neszek, az erdő neszei képtelenek lennének rá. A világ neszei bántóak, a városi zaj és tömeg, az emberek, a hátrahagyott érzelmeik, vágyaik, a kialakult nézeteik, melyekhez makacsul ragaszkodnak, és melyeket nem hagynak megújulni (..) az a sok fájdalom, és ellenállás, amit magukban elnyomnak, s ettől megkeseredik lelkük, szűkül az életterük, majd belefásulnak, fiatalon öregszenek meg és félnek, mindentől, még önmaguktól is.

Ez az elkeseredettség, reménytelenség űz téged ide, ide, ahol mindezt kizárja valami láthatatlan előtér és nem érzed, megszűnik létezni, egy teljes hétre, mi jobb esetben kitesz majd egy újabb évet. Majd, ha szerencséd engedi, egy év után, lemerült akkumulátoroddal térsz vissza, és a folyamat újra lejátszódik és így tovább, mindig.

----------------------- 22:12 -----------------------

Amikor megszólítanak a mondatok..

Zenei ajánlás: SOKO - No More Home, No More Love

 

Én másban vagyok jó (..). Olyan pillanatok leírásában, amiket elszalasztottam (..) de remélem, hogy mindeközben, a történeteim tanulságot szolgáltatnak másoknak és kellő lendületet biztosítanak, hogy ne kövessék el ugyanezeket a hibákat.

Nézzen rám, legyen őszinte, mondja el, mit lát!(..) Megtört, igen, azért még mindig fáj hallani, tudja más szájából. A fejemben sokszor visszhangzik ez a szó, s a lelkemben az érzés, de már megszoktam. Tudja, oly sok mindent megszoktam már. Ha véletlen két főre főzöm le a kávét, nem csinálok belőle problémát, már nem öntöm másik csészébe, csak félreteszem későbbre. Tudja, a berögződések már csak ilyenek, nehezen tud leszokni róluk az ember.

Az életemről kérdezett, ugye, kedvesem?

Mit is mondhatnék, néha gyönyörű volt, mint egy álombeli utazás, fényekkel, virágokkal, édes illatokkal, néha meg olyan volt, mintha a megásott síromban fekve várnám a rám hulló első porszemcsét. Sokan hitték, hogy szomorú vagyok, pedig csak elsiettem mindent. Abban a tudatban éltem, hogy nincs időm, sőt, hogy nem javíthatom ki a hibáim, ezért mindig arra törekedtem, hogy elsőre jól és megfontoltan cselekedjek, aztán nézze csak mi lett a vége (..), bár nem panaszkodom, hisz magam választottam, írtam meg ezt a történetet. Úgy döntöttem, hogy itt maradok, felhúzom ezt a kis kunyhót ide, elszigetelem magam a világtól, az emberektől. Tudja kedves, igen kevesen tudják egyáltalán azt is, hogy élek még. A család, a régiek, a barátok, szeretők, néha meglátogatnak és elcsacsogunk a régmúltról, furcsa módon nem sokat beszélnek a jelenükről, a jövőjükről, úgy értem az álmaikról még kevesebbet. Mindig azt kérdezgetik, hogy tudok e róla valamit, jól vagyok e, és hallottam e mi történt. Gondolom magát is inkább ez érdekli, igaz? Az életem.

Hm, ne legyen ilyen szomorú, elhiheti, boldog vagyok itt, szinte mindig erre vágytam, egy kis kunyhóra a nagyvilágban, egyetlen helyre, ahol megmaradhatok, ahol magam lehetek, szabadon. Ha úgy vesszük, megvan mindenem, nézze csak, ahogy majd megy le a nap, tudja, ahogy nyugodni tér, majd figyelje, hogy gyűlik arra a nagy fára, megannyi seregély. Aztán nézze csak, a napraforgók már le is konyultak, de reggel (..), ó tényleg, kérem, maradjon, meglátja, megéri. Hallja a madarakat, ahogy egymásnak énekelnek, néha azon kapom magam, hogy őket utánzom. Aztán képzelje, ha feljön a Hold, és ma telihold lesz, az egész táj éji fényben pompázik, még a lámpásokra se lesz szükség (..).

Igen, tény, hogy az állataimon és a növényeimen, a tájamon kívül egyedül élek itt, tény az is, hogy magánnyal és búval telik meg a szívem, mikor belegondolok, hogy megoszthatnám vele, mint egykoron a költészetemet, gyakran ő a múzsám még ma is. No, de, aki gyáva, s én az voltam, az is magának írja, de legalábbis pecsételi le sorsát. Így jártam, mert nem jártam máshogy (..). Látom elgondolkozott, remélem, maga nem hason cipőben jár, mert az igen kényelmetlen, ha megfogadja a tanácsom lépjen ki belőle, kockáztasson és nyerjen. Veszélyes játék az élet, de veszélyesebbé válik, ha mindig a lelkedet félted, kincsem. Én mondom, aki sose tudta betartani, de az életet nem szabad túl komolyan venni.

Látom megnyugodott, de a ficánkolásából ítélve, róla szeretne kérdezni. Legyen, úgy érzem, valamiért magában megbízhatok.

Emlékszem a napra, amikor először találkoztunk, pedig ez nem jellemző rám, a nagy első pillanatokra általában sose tudtam visszaemlékezni, legalábbis nem ilyen kristálytisztán, azonban ő más volt, ő nappal is a csillagokkal táncolt. Hatalmas tömeg volt körülöttünk, de én mégis csak őt láttam benne. Volt egy közös ismerősünk, ő mutatott be egymásnak minket, akkoriban a menedzsere volt, és úgy gondolta dolgozhatnánk együtt. Belevetettük magunkat a munkába, s néha úgy elbeszélgettük az időt, hogy csak azt vettük észre, hogy már hajnal van és ébred a város, így kezdődött meg a barátságunk. Utána, valahogy már semmi sem a munkáról szólt, mintha minden közös lett volna, egy pohár vizet is ketten ittunk, néha egymás ölében aludtunk. Majd jött az a viharos éjjel, éreztük, ha nem lépünk, ez a pillanat örökre vész el. Akkor éreztem először bőrömön forró lelkét, illatát a hajamban, kezében szabadnak, pedig magamban mindig rabnak maradtam. Először voltam szerelmes és utoljára. Tudja, azt hittem, ő nem akarja, pedig én voltam a gyenge, nem kellett volna mást, csak az árral szembe mennem, de az első fuvallat, hagytam, port kavarjon bennem, hagytam, hogy megmérgezze lelkem. Talán már itt késő volt bármit is tenni, nem sokkal ezután indultam útnak, s hagytam őt menni.

Azonban elengedni sose tudtam őt, gyakran olvasok utána, elég, ha tudom, hogy jól van, s él még e világban.

Az igazság, hogy engem nem a levegő éltet, a víz, vagy a napfény, hanem ő, az a sok emlék, mi bennem szivárványt sző, a nap azon órái, melyekben őt látom, mosolyának emléke szívemben egy diktátor. Néha hallom nevetését, azt hiszem, a szél hozza felém, hogy tudjam, egykori kedvesem még mindig remél (..)

Nos, kedves, ez lenne minden, amit el tudok mondani, s amit mindig igaznak hittem.

Hogy érti, hogy olvastam e? Kórházban van? Várjon, kérem, de az nem lehet (..)

Maga, maga! Most látom csak igazán, az arca, a szeme, s az ajka, tán (..)

S tudom, született egy lánya (..), hogy is mondta, a keresztneve (..)?

 

----------------------- 20:46 -----------------------

Akinek nem inge..

Elég azokból az emberekből, akik azt hiszik, hogy a pénz és a csillogás a minden és, hogy ezzel bármi elintézhető, az igazuk már előre gyártott, szavad ellenük csak egy üres árok. Isten ments, hogy valaha is ilyen legyek! Átnézni a másikon, és letaposni mindent (..) az ilyesmiben sohasem hittem.

(..) és ők mégis elől utaznak, de sebaj, jobb nekem hátul, legalább a lelkem valódi, nem egy hamisított áru.

----------------------- 13:50 -----------------------

Az első..

A széken ültem ostobaságomtól megrészegülten, míg te a földön, előttem, összekuporodva, zavartan. Nem hittem, hogy a szavaknak tényleg ilyen élük lehet, talán te magad is jól tudtad, hogy nem volt szándékom megsebezzelek. Eldördült a puska, s a golyó már a térben szaladt, nem tudtam visszaszívni a korábban kimondottakat.

Próbálok a golyó elé kerülni, menteni mi még menthető, a keserű könnyek elé szaladni, hogy felitassam, mi még csak készülő. Az időben, s a térben a pillanat elé érni, hogy tudjam a szavak benned fájdalommal fognak égni. (..), hogy azokat még át tudjam írni, a könnycsatornákat ne kínozza tévhit.

Lecsúszok, odakuporodok melléd, (..) óvatosan csókolom vállad fedetlen területét, a hajad érintem, játszok vele, így telnek el csendben a másodpercek veled. Közelebb bújok hozzád, hogy jól hallhasd, amint a füledbe súgom, sajnálom, hogy ilyen szörnyen gyenge vagyok.

Elmosolyodsz, hallom a sóhajt születni, de már múlni (..) rám ragyognak szemeid, tudom, meg fogok bűnhődni. S már ajkaid, ajkaimon nyugszanak, szabadon fellélegezhet az előbbi feszült pillanat.

----------------------- 20:03 -----------------------

Csendestárs..

Elmenetelt, mintha sose lett volna,

Maga után, csak zsákmányát húzta.

 

A ködben eltévedt a szemem,

Nem láttam, hova tűnt el az angyalemberem.

 

Elveszett lettem,

Mint magányában az alkony,

Lassan szemeim lehunyva tartom.

S már érzem a zord hideg havát

Miképpen az ajkamon táncol,

Dermedt szoborként állom,

Ahogy hűvösen magához láncol.

 

Az övé lettem,

Vigye el a lelkem,

Ossza szét azok között,

Kiket egykor szerettem (..)

 

Porba hullt az ima, ahogy megálmodta, kinek sose volt igaza (..)

----------------------- 11:06 -----------------------

A példa..

Zenei ajánlás: Barcelona - Please Don't Go

 

Lehullott majdnem az összes levél a fáról, a hinta még járt magától (..) elmerült a ködben a hajnal, hazaért valaki, egy kulcs egy zárba nyargalt, de elöntötte tudatát a méreg, mikor folyton egy kérdés visszhangzott elméjében (..)


Mi a baj?


A hívő, hitetlen, a jó, rossznak érzi magát, míg a rossz saját magában követendő példára talál.

S aki csinálna valamit, csak mert tenne, azon nyomban támadják, s kritizálják rendre (..), s aki nem tesz semmit, csak lábat lógatva vár, hogy felfedezzék benne, hogy ő magában csodákat lát, oly nagynak tartva magát silány véleményekkel bombázza, kit nem ismer, csak elméjében megformáz.

S a buta az, aki ma istenítve érezheti magát, mert, aki valóban tudja, s érti, érzi az előbbinek magát.

S vannak, kik behunyt szemekkel élnek, nem gondolva arra, hogy ez talán nem is az élet (..)

Éhezők, szomjazók, árvák, s gyermektelen családok, nem csodálom emberek, ha a mai világban a helyeteket nem találjátok (..)

A pénz és a megvásárolható mámor, a mai „divat” oly sok hitvány embert varázsol (..), de van, aki tudja, mi is a munka, van, aki szabadidejében is túlóráit futja (..)

És a szerelem, a múló szenvedély hava (..), mikor oktalanul elítélsz valakit, csak mert ő úgy érzi, s mert ő szabad (..). Elvárásokat táplálsz már ismeretlenekkel szemben is, csak, hogy azt mondhasd, én megmondtam, (..) csókolsz valakit, hogy úgy érezd, valahol otthon vagy (..), de mondd ebbe hol az érzelem, az, amitől hevesen dobban szíved, s az értelmed nem leled?

Valaki vacog, valaki félve megy haza, valaki maga elől titkolja, mi is lenne valódi szava (..), van, aki nesztelen, valaki fáradt, valaki gyűröttebb, mint bármely rémálma (..)

S mégis élünk, életben tart bennünket jobb reményünk (..), mélyről fakadó gyökerekből burjánzik ki egy kis fény, mikor tudom, hogy a földön ezek ellenére, oly sok jó lény, oly sok jó lélek él.

A világban egy kincs vagy, s a jót veszni, ahogy egykoron mondták, a világért se hagyd!

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás