----------------------- 12:19 -----------------------

Adonis találkozása Vernalis hercegnővel..

Végre közelebb voltam hozzá, közelebb, mint bármikor máskor lehettem volna. Egy fél karnyújtásnyi légüres tér tátongott csak előttem. Már épp szóra nyitottam volna szám, mikor egy belső hang nemet parancsolt. Megtorpantam. A szívem talán kihagyott egy ütemet, egy pillanatra elhomályosodott a világ előttem, bár Őt még mindig élesen láttam, még most is. Hátraléptem, mintha lassítva menekültem volna, pillanatról-pillanatra elhagyott az erőm.

Elsodort a végtelen, hisz talán ez az én sorsom, távolról csodálni egy törékeny porcelánt, mert ha megérinteném, kitudja, tán szeretetem, csodálatom összeroppantaná. Igen, csak ez lehet, hisz olyan vagyok, mint egy hurrikán, mely egy szépséges táj felé tart, melyet csak szétrombolna, törne s zúzna.

Elfordulok, még rápillantani is félek. Leszegezett fejjel megindulok a kegyelmet sugalló nyitott ajtó felé, mint vészkijárat villog előttem az engem körülvevő, néma csendben. Miközben a termen nevetésének bársonyos hangja suhan át. Tudatom egy utolsót csenget még szívemnek, mondván: „Nézz hátra!”, és én megteszem, felemelem csüggedt fejem, s erőlködve visszafordulok, s látom, ahogy két gyönyörű szempár rám ragyog.

----------------------- 20:15 -----------------------

Gyermeki lélek.. (csodákra képes)

 

Tudod, mit is keresek Benned?

Nos, azt a kis gyermeki mosolyt,

Mit megkímélt akkor még,

Minden bú és komor.

Azt a kis tündéri, ragyogó szempárt,

Mellyel minden kihívást,

Örömmel és tárt karokkal vártál.

Azt a komoly és rendíthetetlen őszinteséget,

Melyet csak Te és az Ólomkatona ismerhettetek, úgy vélem.

Azokat a közös, huncut perceket,

Mikor azt cselekedtük,

Mit a szabályzat nem engedett.

Azokat a némán eltöltött órákat,

Mikor mélyen belefeledkeztünk az egymásra duzzogásba.

Azt a két másodpercet,

Amibe ez valójába tellett.

Azt az ezerévnyi emléket,

Miért meghalni se félek.

----------------------- 19:42 -----------------------

A könnycsepp törvény..

Sírási folyamat szakaszosságának vizsgálata, avagy a könnycsepp törvény..

Visszafojtottam a levegőt, fogaimmal mélyen az alsó ajkamba téptem, olyan erősen küzdöttem, de végül könnyeim által mégis megtörten néztem az előttem lezuhanó függönyre. Lassan ereszkedtek azok a mélybe, maguknak még nagyobb figyelmet kérve, meg-megcsuklottak a térben, ahogy a földre koppanva értek. Ó, hogy koppanás volt e, vagy a legzajosabb pillanata életemnek, magam sem tudom, mintha gongot vertek volna felettem az angyalok. Megállt a világ is egy percre, ember ki volt, összerezzent e neszre. Vajon az angyalok is sírnak, vagy csak mi vagyunk kitéve e kínnak? És már útban az újabb csepp, mi szemem fedélzetére evezhetett, de mielőtt még útjának indulhatott volna, valami számításait keresztül húzta, valami eltörölte őt, s így lesz a végtelen egy nyúlványa, egy tőr, mi olykor hatalomra tör..

 

----------------------- 22:57 -----------------------

Őrlődő..


Zenei ajánlás: Eva Cassidy - Autumn Leaves

 

Nem hittem, hogy elhiszed majd, amit mondok. Hisz valótlant állított minden szavam, hidd el, szeretni én nem tudok, nem úgy, mint mások, nem úgy, mint az angyalok. Zuhanó gránát vagyok, és tollaim születésemkor méregbe mártották, mi velejéig magába szívta azt, talán ez mérgezte meg lelkem, talán ez fonta minél kisebbre szívem, ez itatta át bőröm, s testem minden pontját. Ne erősködj, kérlek, s ha azt hiszed, nekem ez nem fáj, tévedsz. Csendesen kortyolgatom saját vérem, minden éjszaka, a víz kiválik testemből, számomra minden jó mostoha. Annyi jó vesz körül, minden éles, átlátszó, jég tiszta kristály, s én más vagyok, velejéig romlott. Emlékszem, egykor Te is ilyen voltál, majd az élet vizéből kortyoltál, s Rád hatott valami varázslat, s nem vádollak, szavam s tettem félre ne értsd, hisz örülök, hogy végre, hogy végre boldogan élsz. Egykor még láttál, valamiféle fényt a lelkemben megbújni, később eltávolodtál, hagytál magamban fuldokolni. S most itt állsz előttem, megbocsátásra vársz, de nem tartozok neked hasonlóval, nem ítélkezem feletted, mert elhagytál. Egy napon, mert eljön majd az a nap, mosolyogva bólintok majd feléd, tán áttetsző lesz testem, de egyet se félj. A boldogság rám talál majd, ahogy egyszer mindenkire, emlékezz, erre Te tanítottál, s mikor kellek, ott leszek Neked, szívemben nincs sérelem, magam vagyok a kegyelem ostora.

----------------------- 22:19 -----------------------

Ő, Te és Mi..

 

Borzasztó, borzasztó,

Itt ez az érzés,

Melyet szavakba tömöríteni,

Félek.

 

Kifejezést erre nem is ismerek, én tudatlan.

 

Félember vagyok,

Csont és lélek,

Váz és máz.

 

Ellenben, Te,

Maga a tökély,

A teljes egész,

Mire egy világ várt,

Miért megfeszítve remélt,

Hosszú, hosszú éjeken át,

S imákat mormolt a sötétben,

Égő gyertyaláng mellett,

Hogy egyszer eljössz majd közénk,

S felkapod, kiöregedett lelkünkből a szégyen kezét.

 

Kifejezést erre nem is ismerek, én tudatlan.

 

A harmónia s a világ,

A gonosz,

Mely a jóra talált,

Jellemet formáló őserő,

Másokban a szeretni valót felfedező,

Kutató és szerető.

 

Mondd, mi vagy Te,

Mondd, ki vagy Te,

Szeretni, szabad e?

----------------------- 21:40 -----------------------

Mikor a Tavasz ébreszt fel..

Mézédes ébredés,

Csókkal köszönt a hajnal,

Öledbe hajtom fejem,

Hagyom, hogy cicázz a hajammal.

 

Már régóta Rád vártam,

Hogy együtt ébredj velem,

Álmodd velem az életed,

Drága Egyetlenem.

 

A forró kávé,

Előttünk az asztalon,

Gőzölögve tölti be a teret,

Veled, ezt ki nem hagyhatom,

Engedd, hogy töltsek Neked is, angyalom.

 

A beosonó sugarak,

Mosolyogva intenek felénk,

Bekukucskál egy kíváncsi szempár,

Ahogy kulcslyuk elé ér.

 

Mézédes ébredés,

Csókkal köszönt a hajnal,

Öledbe hajtom fejem,

Hagyom, hogy cicázz a hajammal.

 

----------------------- 21:44 -----------------------

Egyetlen szó..

 

Mert mit ér, mit ér az életem,

Ha nincs nap, mint nap ez a bennem élő lételem?

Nem tudom, mi hajt,

Talán a változás maga,

Hogy elhiszem,

A világnak lesz még szebb szava.

Igen, szava, mi Neked szól, és nekem is egy kicsit,

Egy olyan szó, mit mindenki magáénak tudhat,

Mit megért, becsül és véd,

Mi mindenkit megmozgat, mi egy kicsit megcsal,

De reggel veled ébred megbánó arccal.

Egyetlen szó,

Mi nem a szeretet lesz,

Vagy a megbocsátás,

Esetleg a béke,

NEM!

Ez a szó összetett lesz,

Lelke lesz, pulzál majd,

S az emberek újra bízni és hinni fognak,

S mindent túlszárnyal!

Keresem ezt a kifejezést,

Mely szerény és nem kimondható,

Hiszen túl egyszerű lesz e szó!

S amint létrejön és kicsi szíve először dobban,

E szó, százezrek ajkán majd egyszerre csobban,

S a világ, újra fellélegezve susogja a hajnali szélbe,

Mely a frissen vízre bocsátott vitorlást hajtja délceg,

Hogy bízz, s jönni fog termés a kihalt földre,

Mennydörgés, a viharral karöltve.

----------------------- 21:05 -----------------------

Elmúlóban..

Szellő érinti gondolataim,

S azok most gerjesztett állapotban várnak.

Várnak, talán Rád,

Talán csak arra a régi vágyra.

 

Messzi vagy,

Pedig csak tíz centi szünet van köztünk,

Nem rezzen meg kezem,

Ha véletlen összeérünk.

 

Jön a tavasz és múlik a szerelem?

Vagy valójában csak saját magányom keresem?

Miért nem mész el,

Miért vagy még velem?

Ha csak úgy eltelnek felettünk a röpülő, időtlen percek, ily üresen (..)

----------------------- 21:59 -----------------------

A bagolylepke utazása..

Ledermedt halántékomon pihen meg egy kóbor bagolylepke, ahogy az éjben visszacsillan a közeli ködlámpa fénye róla, úgy érzem, mintha előttem egy átjáró volna. Elindulok egyenesen, kíséretem e lepke maradt, beszippantott engem a bűntudat tava. Léptem kettőt, s a lábam épphogy emeltem, mire azt a földre helyeztem, már egy más világba érkeztem.

Mi lehet e világ, magam se tudom, előttem az avarban fekszenek a milliónyi lábnyomok. Felszállott a lepke, mintha vezetni kívánt volna, bemutatni, hogy valójában, ez a hely milyen is volna. Kúszok utána, s mintha már lábam se lenne igazán, valami furcsa dolog történik, úgy érzem, egy nyíl eltalál. S talán varázsnyíl volt ez? - mert a hátamon kezem két szárnyra tárt, s oldalra pillantva látom, hogy karom csökevényesedik már. S nem tudom, mi történik, de a világot is máshogy látom, nézd, nini, amott, pislákoló fényvilágok! S mintha hallanám, azt a pöttöm, kis bagolylepkét, ahogy halkan, meg-megszólít, hát körbenézek, s mit látok, imitt, amott, néhány új, jó barátot. S mind hozzám szólnak, szinte már becéznek, megyek velük, s repülök a szél hevében.

----------------------- 23:23 -----------------------

Az a barna szempár..


Zenei ajánlás: Bonobo - Kiara

 

S hogy miért érintette meg fagyos kezeit mégis? Azt hiszem, biztatni szerette volna, tudod valahogy úgy, mintha kezei érintésével, valamiféleképpen erőt és energiát áramoltathatna belé, valamiféle hitet gyújtana szívének-lelkének sötét kamrájában, szikrát csiholna, s ez csak egy érintés. Majd megszólította kedvesen, bájos hangját felkapta a szél is, tán még násztáncot is járt vele. Hatás elérhette célját, hisz végre, ha csak óvatosan és lassan is, de kinyitotta szemeit, melyek fényben úsztak, s azok a hatalmas barna szemek, mintha csak a természet egy virgonc csodájaként épülhetett volna bele abba a szemet gyönyörködtető teremtménybe. S ahogy rám szegezte tekintetét, mintha gyökeret vert volna lábam, mintha pulzusom alább hagyott volna, mintha ereimben megfagyott volna a vér, mintha szívem is kihagyott volna egy ütemet, s a gondolataim csak lebegtek koponyacsontjaim között, néha, néha tán még civakodva, de most, most olyan harmónia és egyetértés uralkodott, hogy a fehér és a fekete is bátran vállalta volna a szürkévé avatást. Megértettem végre, megértettem, hogy mi ámulatba ejtett, vagy valaha ámulatba ejt, nem is lehetne más, csak Ő. Ő az egyetlen, hatalma van felettem, melyről tudomása van, azonban mégsem alkalmazza azt felettem, nem, sőt azt hiszem, sohasem tenné. Ő, csak együtt él velem, tudja, hogy az övé vagyok, de mégsem birtokol, mert érti, hogyha elengedne, nem mennék, de ha mégis el is hagynám, egyszer örökre visszatérnék hozzá.

----------------------- 15:55 -----------------------

Tündér koszorú..


Zenei ajánlás: Pachelbel - Canon In D Major

 

Csendesen ébredező tavaszi szellő játszott kiengedett hajával a szélben, miképpen két rózsabokor között üdvözölte őt a madarak serege. Lassan emelte fel nyitott karjait az ég felé, honnan mézédes nedűként pottyant a földre megannyi apró esőcsepp, hogy benedvesítse a talaj kiszáradt torkát. A tavasz tündér eljövetelét köszöntve, mind virágba borultak a fák, mámorító D major szimfónia szállt a ligeten át, miképpen egy őz gida sétált úriasan mellé, orrával megbökve óvatosan, hogy simítsa meg hát feje búbját. S közben a napsugarak, mint virgonc gyerekek játékai, meg-megcsillanni véltek egy hattyú csodaszép, fehéren izzó tollain, s ahogy alábukva a víznek, útjára indítja a hullámhegyeket, úgy tért nyugovó a nap, mi egykor felkelt, mi most szemhéjait leengedve tér egy paplan alá, átadva a Holdnak, a világ nyájának bizalmát. Bizalmát, hogy jön majd egy új nap, hogy mindig jön majd egy újabb.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás