----------------------- 19:33 -----------------------

Vernum..

Zenei ajánlás: Melody Gardot - La Vie En Rose

 

Francia sanzon száll a bódító éjen át. Valaki, a La Vie En Rose dallamát dúdolja, tán pont, mint egykor maga, Edith Piaf. S a Hold, merengve kúszik közelebb csillag nyájához, melyen egy bégető üstökös magával, némi lármát hoz. Belelúdbőrözik az ember, ahogy felfelé szegezve fejét, megpillantja, s látja elmúlni fényét, melyhez hasonlítja saját, megviselt énjét.

S milyen édes illat járja be e tavaszi éjszakát, sajnos túl nagy a fényszennyezettség e tájon, hol járok, nem látom vezérlő Vénuszom, mégis hiszem, hogy egy napon valami csoda folytán, majd hazatalálok. Mély levegőért ácsingózik lelkem, megadom neki a kielégítő lökést, tovább is viszi lábam-testem szerkezetét, pedig néha, olyan nehéz, mint egy ötajtós szekrény. Kicsi kő gurul előttem az úton, a lejtőn, még néha meg-megáll, majd egy földbe málló éjszakán, némán, búcsúzón tekint rám. Elviszi a hajnal, mi egyébként robogva nyargal, nyargal el új vidékre, feljebb tör, megy csak előre. Hátrahagyja bocskorát, régi énjét, azt a kis fa pipát, melyet maga faragott, melyet téli, fagyos, ködös hajnalon szívogatott, s a kis kincsének hívogatott.

Elmerengő, drága, kicsi déli harang vígasztal, simogatja könnyes szívem, mikor az ajtód elé érek, s annak kilincsét érintem meg félve, s a zárban a kulcs feléled..

----------------------- 19:29 -----------------------

Kicsiny madárka..

Kicsi madár,

Gyere közelebb!

Hidd el,

Nem bántom, kicsiny szíved meg.

 

Kicsi madár,

Hát itt vagy már,

Oly régóta vártam Rád!

 

Csicseregj, drága barátom,

Mondd el, hogy utadon ki bántott,

Hogy mit láttál,

S merre, s mennyit,

Hogy megtudtál e valahol pihenni.

 

Kicsi madár,

Te vagy a reményem,

A útszéli porban,

Az egyetlen testvérem.

 

Ne búsulj, Drágám,

Eljön majd a hajnal,

Útnak indulhatunk innen, nagy robajjal.

 

Kicsiny madár,

No, gyere ide,

Itt a jobb vállam,

Hogy azon,

Nyugalomban pihenj!

----------------------- 21:48 -----------------------

Evickélő kor..

Hova rohan,

Az ágról a levél,

Mikor a rügy, épp csak beért?

 

Hova siet,

A fagy, a dérrel,

Mikor a nyári nappal, még csak most ébred?

 

Hova lohol,

Az őszi kobold,

Mikor a téli hó, még mindig porol?

 

Hova repül,

A tavasz,

Mikor a madárcsicsergés, mély oly kamasz?

 

Nyargaló világom,

Megáll egy időre,

Csendesen torkollik a jövendőbe..

----------------------- 22:04 -----------------------

Pirkadó..

Zenei ajánlás: Joshua Radin - They Bring Me To You

 

Összeszedtem a kis motyóim, s csak előre néztem. A tekintetem tüzében, valami újféle reménység égett. Hosszú volt az út előttem, homályban úszott vége, úgy éreztem hiába szorongatom ukulelémet, hisz beismerem, nagyon is féltem, mikor mindez elébe tértem. Hogy mi vitt előre? Még magam sem tudom. Egy vérvörösen izzó hajnalon, úgy döntöttem, végül is elindulok.

Sodort a szél elém, port, hamut, füstöt, villámló fellegeket, volt, hogy a fagyos hideggel néztem farkasszemet. Rohantak mellettem a percek, az órák, s a napok, az éveket, azóta már nem is számolom.

S mi lett velem? Az úton állok, hol csatlakoznak, hol elhagynak a jó barátok. Néha szegődik mellém egy-egy új kaland, néha ráeszmélek, utam, talán bizonytalan. Van, hogy úgy érzem, mindhiába minden, meg kellene állnom, hogy az útnak búcsút intsek, s akkor valami, mit magam sem ismerek, hirtelen, a semmiből felkarol, s jön tovább velem, visszaadja hitem.

Miféle út ez? Súgd meg, ha tudod, az út szélén, ott várok Rád, minden egyes pirkadó hajnalon. Hisz vándorcirkusz az egész, csak jövök-megyek, naplementekor kinézek magamnak egy magas hegyet, de lehet az domborulat, vagy legelő, egy puszta, csak lefekszem, s várom a csillagokat, hogy mikor jönnek Ők, hogy mikor hajlik meg előttük szemfedőm. S csak várom, hogy megérintsd majd kezem, hogy majd egyszer, egy szép napon, Te is velem gyere. S addig is, mindennap eljönnek az éjjelek, mikor is a Holddal kéjelgek, de ne feledd szavaim, melyek, mindig Hozzád szóltak, ott állok majd, merre vágyad hint, ott várok, szótlan.

----------------------- 16:28 -----------------------

Az Új világ II. (részlet)

 

Dermedten, sápadtan álltam a part túlsó szélén. Láttam mindent, hallottam a lelkek sikolyát. Menekülni akartak Ők is, a patakon át. Mint a mámortól részeg vadakra, úgy fogták rájuk a puskát. Az erdő, mi lett vele? A Fenevadak országa lett világunk, s mi egyszerűen, mint játékszerek, napról-napra kisebb reménységgel saját vesztünkbe haladunk. Szapora a szívverésem, s a szemem könnyes, az arcom s testem kihűlt, eső áztatta azt el, a homokos talajra, térdeimre félve ereszkedem le.

Nem tudom legyőzni elmém, a jelenetek újra játssza, talán lázas vagyok, talán keblemet golyó találta. Éget a fájdalom, de nem mi a sebből fakad, hanem mi belevésődött életembe, egy szempillantás alatt. Ez az Új világ, miben haldoklunk, itt, hol egykor a szeretet volt az igaz kincs. Most hajtanak bennünket, majd levadásznak, mind.

Lassan elhagy az energiám, meg-meghunyászkodik szemem, nem érzem lábaimon sem, hogy testemmel azokat terhelem. S újra kinyitom szemem, s csak a homokos talajt látom, melyben előttem fekszik egy véres lábnyom. Nem érzem a karom, s a fejem is nyugton pihen, lassan elhalkul körülöttem, mi eddig ordítva rángatta volna tovább hitem.

Eltelik pár óra így, míg ott, a földön fekszem. Vérbefagyott testemen most erős karok megpihennek. Szemeim még mindig csukva, s nem érzékelem a világot, azt hiszem valaki fog, valaki visz, valaki hiányol.

----------------------- 20:35 -----------------------

Eljött hát a szellő..

Eljött hát a szellő,

Meghozta szavaid,

Késve érkező ígéretet,

Mi szívemnek búcsút int.

 

De itt a tavasz,

Jön a meleg,

Feléled a természetben,

A reménység szele.

 

Ahogy a galambok,

Úgy repülök én is,

A puska csövéből,

Egy golyó se érint.

 

S tényleg itt a tavasz,

Hisz a gerle is társra lelt,

Csendesen evickélek,

Innen egy új fészekbe el.

----------------------- 19:30 -----------------------

Mondd! Kik vagyunk?..

 


Zenei ajánlás: Melody Gardot - So we meet again


-Hogy ki vagyok? Magának az úgyis mindegy, de ha már ennyire érdekli, legyen, megválaszolom kérdését.

Mit is mondhatnék, ki vagyok, ha egy olyan világban élünk, melyben életünk a folytonos változásokon alapul? Mikor a válaszomra gondolok, hogy mit is mondhatnék el magamról, minden oly valótlannak tűnik. Tudja, miért? (..) Sejtettem. Nos, ki tudja, hogy egy váratlanul bekopogtató, vándor esemény milyen hatással lesz rám, talán felbolygatja egész lényem, talán megváltoztatja tudatom (..), gondolkozásom.

Idealista lennék, ha tehetném, illetve, megtehetem, csak mégis, értelmetlen lenne, eme szemléletem alkalmazása manapság egy ilyen, önmagából kifordult világban.

Elgondolkozott már azon, hogy másodpercenként képes lesújtani ránk a változás törvénye? Nézze csak gondolatmenetem! Egy törékeny hajnalon, még szent meggyőződésem, hogy a helyes úton járok, de ugyanazon nap éjjelén, a kétségek emészthetetlen rosttartalma nyugtalanítja lelkem, s az elszenvedett kínok súgják hallójáratom felé meggyőző monológjukat. Hogy miért? Mert valami megváltozott, valami épp elhalt vagy kiépült bennünk illetve bennem, s mindez csak pár óra volt, vagy csak pár perc, esetleg pár századmásodperc (..), de valami volt, nincs, vagy még nem volt, de már van.

Egy valamit tudok mondani magamról, amihez egy életen át ragaszkodni is fogok, ez pedig a hitem. Meggyőződésem szerint ugyanis a kedvesség olyan, mint a búcsúcsók a fagyott, kihűlt, elidegenült homlokra, mely elkísér, mely veled marad (..), mi lelked megnyugtathatja, mi maga a jóság, mi valójában másoknak, csak egy röpke pillanat, de életednek örök értelmet ad.

----------------------- 22:18 -----------------------

Múzsám..

Valahogy úgy suhant el, mint az idő, egy napsütötte délután. A nyomában, csak a felszálló port látni már. Hangját elfújta a szél, és messzi vitte dallamát, csak lelkemben hangzik vissza-vissza, álomba ringat, nyugtalan éjszakán. Óvva intett, ahogy a drága nagymamák, szívből szólva, mindig így vigyázott rám.

S most mi lesz velem?- kérdem én, kinek múzsája nyugovóra tért. Én egyetlen szerelmem, Ő volt, ezt nem tagadom, reményem volt, s minden éjszaka, a holnapom. Elátkozott lelkem, egyetlen igaz barátja, ki ha kellett, agyam is elagyabugyálta.

Most itt maradtam. Egyedül. Szívemben szólnak csak vézna dallamok, a belém szorult érzelmek bökdösnek, nem véletlen fájnak a hajnalok. Mit tehetnék mást, magam majd másnak megadom, de olyan szeretőm, mint amilyen Ő volt, soha sem lesz, ezt jól tudom, többé nem is tagadom.

(..) mikor éjfélt ütött az óra, lelkem kézfejét, mindig megcsókolta, reggelente fülembe suttogta újra és újra, ne félj elindulni a hosszú, veszedelmes útra..

----------------------- 22:01 -----------------------

Szív(esen)..

 

Battyogtam hazafelé, ahogy álmomban is láttam. Jártamban, keltemben, az úton néha meg-megálltam. Alkalom adtán, ahogy oldalra néztem, egy padon, magányos szívet pillantottam meg éppen. Nem értettem ez mégis, hogy lehet, a szív könnyeiben hempergett, oly esztelen.

A közelébe léptem, hogy majd enyhítem bánatát, azonban Ő egyszerűen, rám kiabált. Szidott a szegény pára, mi bús ajkaitól életre kelt, szívem zabolázta. Majd megnyugodott lelke, mihelyt magát újra megsiratta, rám pillantott, kicsi fejét, rosszallóan mozgatta. Bátorságom mi volt, mind összeszedtem, majd a kicsi szív elé merészkedtem. Búsan terült el, e könny áztatta padon, mellé ültem, majd hagytam beszéljen életéről, szabadon. Elmesélte nekem, hogyan hagyták el, hisz őt okolták, mindenkor, ha valami rosszul sült el. Kitépték hát helyéről, s csak úgy eldobták, egyszerűen magára hagyták, mint lámpaoltás után, a sötét éjszakát. Nem értette szegény, ő végül, miről is tehetett, ki kidobta, hogy lehetett ily szívtelen vele.

Míg ő mondta, ami a szívén volt, s ami lelkét sértette, én alaposan felmértem, kis védencem. Láttam repedést, s egy hatalmas sebet, mit még mindig égetett a csalódás tüze. Magamhoz öleltem, e hátrahagyott árvát, cirógattam kicsit, hogy elhozzam az álmát. Hazavittem, betakartam, sebeire gézt csavartam.

Eltelt már vagy negyven év is, sírkövem már kopott, de mindennap van egy szív, mi még értem dobog..

----------------------- 22:40 -----------------------

Az otthonkutató..

 

Szívéhez emelte az utolsó plüssmackót a Földön, és elhagyta vele egykori vackát. Olykor, olykor még hátra pillantott, vagy a jövőt fürkészte, bár tudta minduntalan, hasztalanok e cselekedetek. Új otthonra vágyott, új otthont keresett. Arcára sárral két egyenest húzott, orra hegyére pedig egy pöttyöt rajzolt fel, így lett belőle harcos. Megfogta a kismackó kezét, megemelte lábait és elindult az út szélén, falta az út porát, lengette mackója testét, mi átszellemült lelkével utazott, néha valamit még motyogott.

Az időt ilyenkor mérni lehetetlen küldetés, botorkálva haladt előre, nap, nap után és várta a beteljesülő élete első, igazi tavaszát. Szabad teste, s lelke táncolva szelte át az éjszakát, melynek pirkadata már hosszabb nappallal várta ébredő vándorai első szavát. A természet mintha kómából tért volna magához, mintha nem tudná mi vár rá, új élettel kecsegteti az év első gidáját. Talán most fordult elő először, hogy az utazó, s annak társa, mosolyra álló szájjal bámult az újszerű világba. Otthont kerestek, otthonra találtak, egymás lelkét cirógatva, társakra várnak.

----------------------- 00:46 -----------------------

A megálló..

Zenei ajánlás: Knoll Gabi - Sweet Memories

(..)

Mellettem állt. Ismeretlen volt számomra, még sose láttam ezelőtt, de mégis azt éreztem, mintha közeli ismerősöm lenne, akit valami bánt. Volt a szemében valami szomorúság, valami bú, ami az arcára is kiütött. Mintha még egy kósza könnycseppet is láttam volna lecsordulni orcáján, bár ez már lehet rakoncátlan képzelgésem szüleménye volt. Szótlanul várt, talán kicsit idegesen, mint, akit gondolatok tépáznak odabent, valahol a lelki mélység területén, melyet szenvedő alanya, némán tűr. A mimika, oly árulkodó.

Percek telnek el így, csendben, melyben oly tisztán hallani a játszadozó szelet, miként néha szemtelenül belekap egy-egy kósza tincsbe, s keringőt jár vele. Megtöri ezt a hallgatag világot, egy feketerigó kései dala, mintha simogatna, ott bent valahol, úgy érzem, a lelkeknek dalol.

További percek peregnek le a láthatatlan homokóra üvegfalai között, s közben semmi sem változik, néha por száll fel, de idővel újra az utakra ülepszik. Mozdulatlan áll, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, elhinném, hogy megpillantása óta levegőt sem vesz. Nagyon erős lehet ám, olyan, mintha veszélyes harcot vívna, magányosat.

Mindenkinek jutnak ilyen küzdelmek (..). S mégis, látni e szenvedést, e törékenynek tűnő tündérlényen, mintha engem is bántana, mintha kicsit én is küszködnék.

A lámpák fényre gyúltak körülöttünk, míg vártunk besötétedett. A busz késett, a rigó valamiért újra felébredt. S Ő, megmozdult, mély, üdítő lélegzetet vett, s e pillanatban mintha új életre kelt volna, elrepült.

----------------------- 20:40 -----------------------

Carnivora..

Az erdő közepén várt rá, elbújva az éj homályába. A préda előre tekintett, de mégis a ködbe veszett, szapora szívverése súgta neki, hogy rossz az irány, hogy bármerre induljon is, ott majd veszély vár rá. Megállt egy pillanatra, a felhő uralta égre pillantott, melyen a telihold utat nyert magának, épp csak egy pillanatra, de megragadta e pillanatot, mély levegőt véve magába szippantotta. Újra kinyitotta szemeit, s mintha megszállta volna őt a préda valós szerepe, érzékszervei életre keltek, minden apró mozzanatát észlelni vélték e világnak, tisztán hallotta, ahogy egy éji moly felszállt az esőcsepp áztatta levélfonákról. Így indult el, egyenesen tartott, fülelt, szagolt, érezte az erdőt, hallotta annak szívdobogását, BU-TUP, BU-TUP, melyhez végül sajátját redukálta. Kialakult a kapcsolat, a harmónia közte s az éji világ között, melyet az erdő titokzatos lényei hívtak életre.

Kijutott a ligetes rétre, a holdfény ismét világosságot nyitott előtte, megfeledkezve világáról, előrenyargalt, ezzel követve el legnagyobb hibáját, a kapocs közte és az erdő között, azonnal megszűnt. Mindent mit látott csak a túlélés gyenge harmatcseppje volt. A rét közepe felé járt, mikor mögötte zaklatott lihegésre lett figyelmes.

Megfordult, s én azt kívántam, bár ne tette volna.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás