----------------------- 19:26 -----------------------

Néha olyan üres minden, még a félig teli pohár is..

(..)

A dolgok megtörténnek velünk, de nem ám, csak úgy, maguktól, minden visszavezethető ránk. Arra, hogy milyenek vagyunk, hogy milyenek voltunk a múltban, magunkkal és másokkal, hogy mire hogyan reagáltunk, reagálunk.

Az, hogy most mi történik velünk, valójában mi magunk vonzzuk be, hol a jó, hol a rossz dolgokat.

Felelősek vagyunk az életünkért, nem foghatunk mindent a sorsra vagy egy nálunk magasabb rendű hatalomra, vállalnunk kell a felelősséget, nem futamodhatunk meg mindig, mert egyszer úgyis a tükörbe kell majd néznünk.

A tükörkép pedig nem hazudik, csak mi magunk, de egy napon a visszatükröződő homály kitisztul majd előttünk, és igen, lehet, hogy akkor már késő lesz, és csúfnak találjuk saját lényünket, azt, akit mi magunk teremtettünk az évek során, az elmúló percek alatt..

----------------------- 22:20 -----------------------

Az Új világ (részlet)

Zenei ajánlás: Grimes - Skin

 

Csak a szívem vergődését hallottam meg az éjszaka csendjébe burkolózva. Elhittem, hogy élek.

Néma fények vettek körbe, s málló kőzetek között hevert testem, érintetlenül, mint gyenge szellő, egy viharos fuvallatban. Felkaptam fejem a nedves talajról, és ébredezni próbáltam, visszatérni a valóságba, azonban összefolyt, homályos árnyakat láttam csak. Szemeim előtt táncoló színeket, ábrákat, s hallottam haragos léptüket.

Mind itt voltak, mind rám vártak.

Végül sikerült erőmhöz térnem, és e kómás állapotból feleszmélnem. Alig lehetett látni bármit is, s hallani is, csak az esőcseppek kopogását véltem, melyet néha egy eltéved bagoly huhogása kísért az éj szavával, kísértetiesen. Elveszett lettem, elveszett, itt a semmi közepén, egy jövőt kergető, vad félelemmel itatott lélek, egy magányos szólam.

Mezítelen vállamon puha bőröm karcolják a sötétből kinyúló, éles, karmok, mik valójában csak a fák ágai, de most mégis, mintha rajtam halálos sebet ejtenének. Rohanok, de nem tudom hova tartok, sietek, siettetni akarom az eseményeket, előre látni, a biztosra menni, de ebbe az akarásba beleveszek majd, hisz az utunknak sosincs vége, mi mindig haladunk, ez törzsünk erénye.

(De) ha engem, kitagadott e törzs, mert megtört lelkem, és vad lett szívem, elmém pedig kitörni vágyik, válaszokra, s tudásra, értelemre? Szemükben „eretnek” lettem, ahogy oly sok bajtársam, kiknek utolsó, kicsorduló könnycseppjét is vélni láttam. Azt hiszem, hogy üldöznek majd, s eltaposnak, mint a földön éppen életét élő bogarat, mire a semmiből egyszerre csak egy talp tapad, mely mélyen a földbe kényszeríti, majd elfeledi, ott hagyja, s majd a szél, vagy a víz betemeti, ismeretlen lényét. Áldozatul esik ma mindenki, préda itt, ki él. Túlélője e világnak, nincs, mert ki megmozdul, s a másik szemében kincs, azt a hatalom felfegyverkezett árnyai, elhurcolják mind. Szenvedésbe toloncolják, bűnhődni kényszerítik, s csak egy rongyos csontváz marad belőlük hátra, melyet „halott” bőr fed, de melyben mégis izzik még valami, ott hol lelke egykoron, szabadon megpihent, s ha a haldokló szemeit vizsgálod, érzed, hogy gondolataiban, mélyen hitt, láthatod a megbúvó szikrát is, melyeket talán beléd hint.

Mert ki saját elméjétől nem fél, s felderíteni vélné világát, megérteni a természet rendjét, s kijavítana hibáját, mind veszett vadnak hívják őket. A törzs vezérei, kik haldokló elméjűek, kik legyilkolták saját lelküket, hidegvérrel megölték becsületüket, ők kiirtandó mocsoknak tartják a gondolkodó elmét, mert bennük él a remény, hogy lehet jobb, ki szegény, hogy ez lehet, s az igaz alázat az erény, mi majd megbocsátást hozhat felénk. A hatalom nem vágyik erre, hisz hol a belső hang néma, s a lélek börtönbe zárt, hol a méreg az igazbarát, ott már nincsenek vágyak, s álmok, ott megzabolázott hamis értékek élnek, őrült tettek, mik új igéket kelesztettek.

S most félelemben cikázik a lelkem a saras úton a cél felé, ahol majd énem él.

----------------------- 22:00 -----------------------

Érzelem..

Fénylő porcelán a szíved, oly tiszta, s félek, egyszer összetöröm majd.

 

Ha a szemeidbe nézek,

Nem érzem a világ fájdalmát.

Ha ajkaid ízlelem,

Úgy érzem, mézédes élet vár.

S itt vagy,

Csupasz lelked, mellettem pihen,

Kinyújtom karom, hogy érintsem tied.

Szuszog az éjszaka,

S hallom, hogy dobog a szíved,

Oly ritmusra ver, mint amilyenre a hajnal ébred fel.

Kívánom, s remélem, van hatalma a Teremtőnek,

Hogy e pillanat örök legyen,

Hogy csalódnod bennem, ne kelljen sose.

 

Hisz oly hamis e világ, s azt hinnéd, hogy csak egy kifordított tündérmese talán.

----------------------- 21:53 -----------------------

Negativitációstop..

 

Miért veszed ajkaidra Nevét,

Ha szépet mondani nem tudsz,

Mást inkább ne is tegyél!

 

Miért nem látod át,

Hogy az üvegbúra mögött,

Egy új világ vár?

 

Nem tetszik, mert más?

Mert kitörni próbál,

S nem meghajolni,

Mint sok mindenki más?

 

Miért kell neked e sok rossz szó?

Miért kell megszólnod az alkotót?

Miért nem mondod csak el kedvesen, hogy mi nem jó?

 

Neked durva szavak kellenek,

Lélekbántó igék,

Hogy valaki szívébe könnycseppeket vigyél.

 

Nem tetszik, mert más?

Mert kitörni próbál,

S nem egy helyben,

S nem némán áll?

----------------------- 21:40 -----------------------

Kiindulópont..

 

Elhalkulón csicsergő, kis fekete rigóm,

Majd mesélj a nyárnak, meséld el,

Hogy egykoron a nyomodban jártam.

 

Elhalkulón csicsergő, kicsi fecském,

Emlékszem, milyen volt,

Mikor először szerelembe estél.

 

Harmat mossa arcomat, a szélben fekvőt,

Melyet lombkorona árnyal most,

S melyen egy molylepke szárnyat mos.

 

Hangosan zengő, bongó, kis katicám,

Ki a tücsökkel, lassú keringőt járt,

Ringass álmaimba, kérlek!

 

Kedves tündér, kis angyalom,

Fejem, előtted meghajtva hagyom,

Kísérj, ha szeretnél végtelen utamon!

 

S harmat mossa orcám, a szélben fekvőt,

Melyen napsugár táncol,

S melyről egy hernyó szárnyal, elköszönve a múlt világtól.

----------------------- 21:24 -----------------------

Akarni, tudni kell..

Akarj fejlődni, akarj tudni, akarj menni, akarj élni! Menni fog az, csak döntsd el, hogy akarod, legyen az bármi, és tarts ki mellette, akkor is, amikor a legnagyobb pofonokat kapod majd, amikor nem hiszed, hogy sikerülhet, amikor úgy érzed, hogy nincs tovább, sőt akkor akarj majd a legerősebben, és talpra fogsz tudni állni!

Ismerem az érzést, nagyon is jól. Nap, mint nap magam is megvívom a saját harcaimat, magammal, a félelmeimmel, az élettel, ez talán így van rendjén, igen talán ez segít bennünket a fejlődésben. Ha most nem olvastam volna vissza valaki levelét (akinek rendkívül hálás vagyok), és nem vettem volna észre benne valamit, nem írtam volna meg ezt a kis „motivációt”, nekem az a pár szó jelentette ezeket a mondatokat, amiket ide leírtam. Két szó volt, amit olvasni véltem: „akarni kell”, és elhittem ezeket a szavakat.

 

----------------------- 19:10 -----------------------

Ébredés..

Átsuhanó szellő a fagyos éjszakán,

Lelkem frissítő masszázsra vágy,

S mi kering a levegőben,

Olyan, mint egy gyertyaláng.

 

S úgy ölelte, csókolta a rózsabokor,

Egyetlen gyermekét a tavasznak,

Mikor cinege csicsergett,

Az álmosan ébredő nappalnak.

 

Elhalkuló kuruttyolás,

Mit a visszhang vissza-visszajátszik,

Az ébredő természet,

A hormonokkal játszik.

 

S úgy ölelte, csókolta a rózsabokor,

Egyetlen gyermekét a tavasznak,

Mikor elengedte a bút

S köszöntött fülig érő mosollyal.

 

----------------------- 23:58 -----------------------

Van az úgy..

 

Van az úgy, hogy nem értik az embert, ha valaki engem kérdezne, többször is, mint gondolnánk (..)

 

Kinyílott egy ajtó,

Melyen beszaladt a szél,

Elvitt valamit,

Mi egykor sokat ért.

 

Betörött egy ablak,

Kiszaladt egy dallam,

Magával vitte,

Amit mondani akartam.

 

Itt ülök a szobában,

Gondolnád egy széken,

Helyette a padlón,

Egy párna ölelésében.

 

Beszélek a csenddel,

Mi türelmesen vár,

A távolban,

Harangoznak már.

 

S éjfélt üt az óra,

Majd holnap virradóra,

Nekiesek egy versnek,

Lesz annak is ereje, mint ennek.

----------------------- 19:37 -----------------------

A dal..

Van valami a dalokban, ami hatással van ránk. Néha ez maga a mondandó, néha csak maga a dallam, néha az énekes hangja, vagy csak a hangszerelés és néha egy dalban minden megvan egyszerre. A zene egyszerűen megérinti az embereket, az előadó közvetít valamit a befogadó fél felé, ami megmagyarázhatatlan módon hat annak „érzelmi központjára”, és kivált belőle olyasmit, amiről azt hitte, hogy már elveszett, ez lehet egy könnycsepp, egy mosoly vagy egy gondolat.

----------------------- 11:48 -----------------------

Tanács..

A másokban magad után hagyott keserű ízt, nagyon nehéz megédesíteni, ezért azt javaslom, mielőtt bárkivel, bármilyen szót váltanál, gondold át kétszer is, mit is szeretnél üzenni neki, mert a szavaknak erejük, súlyuk, és hatásuk van.

----------------------- 21:26 -----------------------

A bőröm alatt..

Szállok a széllel,

És mint porszem,

Elveszek a rengetegben.

 

Szállok a széllel,

Mintha nem fájna,

Vagy nem égnék el.

 

Mintha nem fájna,

Mintha nem égnék el.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás