----------------------- 18:33 -----------------------

Meg P..

 

Hallottam a hangján, hogy valami bántja, de sose árulta el, hogy mi a búkabátja. Dalszövegeket írt róla, de sosem mondta ki egyetlen szóval. Körül írta, de senkinek se volt világos, senki se kereste a tartalmat, a rejtett valóságot. Ő csak kiállt és énekelt, bele a világba, nem érdekelte ki hallja és ki nem, nem érdekelte, mit szóltak hozzá az emberek, s azok mégis szerették. Sosem játszott a színpadon, nem öltözött be, teljesen természetes volt megjelenése, talán ezt az egyszerűséget szerették benne, talán az a lágy hang, mi a lelkéből szólt, talán az érintett meg bennünket, mely úgy tett, mintha nem érthetnénk őt. Mi, akik füleltünk, és kerestük a mondandót, az ő célját, mindent pontosan felfogtunk, s csalfa mosollyal kacsintottunk rá, mikor a részeg emberek közé állt, és megnyitotta torkát. Igen, néha bírálta a népet, kipaskolta rendesen a popójukat, de miért ne tette volna? Komolyan mondom, imádtam őt, ahogy senki sem értette, mégis mindenki elhitte, amit közölt, mikor azt se tudták pontosan, hogy mi is az.

Emlékszem, mikor leült közénk és elbeszélgettünk, mindenben egyet értettünk (..) majd lassan kisétált, fejére húzta kalapját és eltűnt a homályos, bluesos éjszakába.

----------------------- 18:51 -----------------------

Utca sanzon..

 

Az utcán emberek,

Elmebeteg lelkek ezrede?

Keresik a helyüket,

Hogy hova jutnak,

Hogy a szívükhöz,

Hol a világ kulcsa.

 

Az utcán asszonyok,

Fiatalok, gazdagok?

Keresik a férjüket,

Hogy hova futnak,

Hogy könnyeiket,

Miért nem érti meg senki se.

 

Az utcán gyermekem,

Kóborgó csemete, egyedüli remete?

Keresi az életet,

A hangot,

Mi vezényel,

S mi alkot.

----------------------- 01:30 -----------------------

Merengő..

 

Merengő pillanatok,

Kifutott álmok,

Szemekben fájdalmat látok.

 

Halk beszédek,

Üres mondatok,

Értelmet, ha nem kerestek, nem is kaphattok.

 

Ölelés,

Csók,

S mély sóhaj,

Barátom, a gitárom,

S az akkord, amit rajta lefogtam.

 

S a porszem,

Mit a szél felemel,

S egy új helyre cipel el.

 

Hinni,

Látni,

Bizakodva várni.

 

Élni,

Halni,

Madarat reptében,

Pillangót annak keblében,

Temetni el.


A világra jöttünk,

De egyszer majd mennünk kell.

----------------------- 21:22 -----------------------

Ha lenne..

 

A kétségek közepette,

Szívem megszakadt,

Könnycsepp áztatja arcomat.

 

S ha lenne még időm,

Elmondanám,

Szerettem a hajnal friss illatát.

 

Elszakadt a húr,

S hamis az akkord,

A világban őrület tombol.

 

S ha lenne még időm,

Elfutnék innen,

Sietve menekülnék.

 

De az idő,

Eltűnődve vár,

Visszafojtott hangjával karol át.

 

S ha lenne még időm,

Hinném, hogy élek,

Hogy van még őszinte lélek.

 

A fagyos éjszaka gyermeke,

Ajtót nyit nekem,

Vacogva kérdezem Tőle: Mondd, bejöhetek?

----------------------- 20:42 -----------------------

Audrey Hepburn

Van az a természetesség, amivel a világra jövünk, az a tisztaság, őszinteség, amely oly angyali fénnyel ragyogja be orcánkat. Azonban kevés olyan orcát látni, melyen ez a természetesség egy életen át képes élni, életben maradni. Egyszer voltam olyan szerencsés, hogy halljak egy ilyen Hölgyről. Csodálatos nő lehetett, illetve ha megengedik szívemből szóló szóval való jellemzését: angyali. Szemeiben látni lehetett egy csodaszép világot, mosolya szíveket érintett meg, szavai lelkekkel beszélgettek. Kedves és hihetetlen szerény volt, őszinteség sugárzott minden mozdulatából..

Sokan csodaként emlegették, sokan pedig így tesznek mind a mai napig is.. emléke örök és halhatatlan..

Hálás lehetek, hogy hallhattam felőle, hogy olvashattam róla, hogy láthattam a munkásságát, hogy „megismerhettem” Őt.

----------------------- 00:46 -----------------------

Csend/élet..

Valami történt vele, talán képzelgései részegítették meg. A kilincs felé nyúlt, de tudta, hogy az ajtó mögött a sötétség várja majd, az ő édes, magányos gyermeke.

Lenyomta hát a kilincset, s az nyöszörgött gyenge karjának súlya alatt, majd miközben maga felé húzta az ajtót, az kínkeservesen nyikorgott, majd egyet előre lépett, a csend mellé érkezett meg éppen. Magára húzta az ajtót, s az már meg sem szólalt többé, tudta, hogy értelme sincs már, szavát a hallgatásnak, minek törné. Letelepedett hát az ágya mellé, a földre, s nézte az egyetlen fényforrást, mi körbevette. Egy hosszabbító lámpájának fényére meredt szeme, pupillája tán még farkasszemezett is vele. Némán szédelgett a vörösen izzó lámpának halovány fényében, míg le nem csukódott szeme, míg álomba nem szenderedett meggyötört szelleme. Ábrándjában is egy vörös szigeten járt, lába meztelen, mocsárból, mocsárba járt. Lebegtek feje felett papagájok ezrei, de egy sem ereszkedett a vállára neki. Majd fuvallat érintette kedvesen vállát, vezetve merre találja majd meg vágyódását.

S egy sárga léggömböt fújt a szél eléje, ahogy az erdő közepére érve, megállva az égre nézett fel éppen s majd egy tócsában, lábai előtt, megcsillant a remény, fütyülve szállt vállaira egy kései levél.

 

----------------------- 18:08 -----------------------

Félegész..

 

Fele ilyen, fele olyan volt, mint, amikor fele fekete, fele meg fehér. Valahogy az Ő lelke, személyisége is ilyen volt. Volt egy sötétebb része, amit kevesen értettek volna meg, de amire szüksége volt mégis, s volt egy hófehér, angyali énje, mely a kedvességet hívatott szolgálni. Hogy melyiket szerette jobban? – Sosem választott volna közülük, mert egyik nélkül, mit sem ért volna a másik. Egyensúly.

Persze a világ máshogy látta (..), nem is ismerte igazán, de manapság ez nem meglepő, mély és valós kapcsolat, ritkán gyökeredző. Olyanok lettünk, mint a versenyzők, mintha mindannyian, egy és ugyanazért célért élnénk, de ez a feltételezés butaság. Ennyi ember, akik ennyire mások, káosz az egész, és mindenki mást akar, és máshogy kívánja megszerezni. A szándékok, oly torzak néha, a tükrök, meg szerintem műanyagból vannak, esküszöm, belenéz az ember és valami gyönyört lát, ahelyett, hogy az igazat látná, az ocsmány valóságot, amit legtöbbször magának okozott.

Hogy Ő miért volt más? Ő a tükörben is magát látta, ismerte magát, a két „lényt”, amely őt alkotta meg. Szerette őket, ápolta őket (..) felismerte bennük magát, az életét, a ráncait, a mosolyait, a fájdalmait, a kihívásait, a kudarcait, a győzelmeit, a félelmeit, aggodalmait, a múltját és a jelenét, mindazt, ami Ő valaha volt.

----------------------- 15:35 -----------------------

Aki szeretett..

 

Nem hittem, hogy látom majd még arcod,

Kisírt szemeid nélkül.

Nem hittem, hogy látom majd,

Ahogy a konyhában öntudatlan táncolsz,

Gondok nélkül.

 

Nem hittem,

Hogy valaha,

Egymással szembe ülve,

Kávét kortyolgatunk,

Csendben.

 

(..) hogy,

Reggel,

Mosolyogva keltesz,

Miközben,

Felemás zokniban festesz.

 

Nem hittem,

Hogy valaha,

Megmászod a falat,

Melyet én emeltem,

Egy emberöltő alatt.

 

Nem hittem,

Hogy véget érhet egy dallam,

Reméltem,

Hogy Téged,

Majd mindörökké hallak.

----------------------- 23:39 -----------------------

Színdarab..

A bál hevében,

Borgőzös kéjelgésben,

Fedett lelkek között,

Maszk nélkül.

 

Táncolva mulatnak,

Szemeik könnytől részegek,

Feledik bajukat,

Mulatnak az emberek.

 

Hamis szavak,

Árulkodó mimika,

Bájolgás,

Fülledt, füstös éjszaka.

 

A bál hevében,

Az Ő kezében,

Maszk nélküli,

Szemédelgésben.

 

Eltűnő világban,

Morcos, ködös éjjelen,

Mikor senki sincs a réteken,

Táncolva szédeleg a lételem.

----------------------- 21:33 -----------------------

Rend..

Hegedűk szólítanak,

A haláltáncba tán,

Szívem megnyílik,

Benne csak egy féreg kiabál már.

 

Leporolom arcom,

Szemem fénye kiégett,

Temetője lettem,

A bennem élő lidércnek.

 

Feszül a húr,

Elpattan egy ideg,

Szerelmes lelkem,

Nem töri meg hitem.

 

Beomlik az égbolt felettem,

Eregetem szárnyaim,

Megcsókol egy angyal,

Teljesülnek vágyaim.

 

----------------------- 22:32 -----------------------

Restaurátor..

Lefagyott szempillámra egy csepp,

Zord hidegben mászva láttam idegent.

 

Ajkaimon hópehely landol,

Sötétben, minden lélek az utcán tombol.

 

Messzi járok,

De nem találtok,

Ha kerestek,

Célkereszttel,

Messzi járok,

Rád találok,

Nélküled meg sem állok.

 

Ajkam mézzel bekenem,

Ragad a sártól.

 

Szempillámról felolvad egy csepp,

Ha nekem magyarázol.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás