Mélyen ölelő vágyálom talált rám az éjjel, ahogy a függönnyel játszott egy pókháló a sarokfényben (..) hisz így játsszuk mi is, társasjátékunk a szerelem (..) bárcsak harcoltam volna, s kezed nem engedtem volna el sohasem. Mi csak várunk a sötétben, hogy egyszer valaki felragyog szemünk tükrébe, s megfeledkezve róla, hogy mennyire fájhat ha megadjuk valakinek az esélyt és szemeivel belénk láthat, belefeledkezünk abba az egybe, kit utána kiűzni oly lehetetlen lenne.

Dobod a kockát, mely megállni kényszerül, szánkon, szívünkön sokszor kényszer ül. A kidobott kocka kettőt mutat végül, körülötte a csapdakártya a dühtől elkékül.

Partot ért a palack, melyben a homály fogalmazott levele a szíven lyukat aggasztva bosszút fakasztott. S a kirügyezett fán átgázolt egy fejsze, lassan hullt a porba, ahogy egy régi ígéretet kapott fel a szél, s fújta messze, mintha igaz se lett volna, s már neszt se érne, ha lenne.

Elmenekült tücsök játszik éjjelente neked, ha hallanád, hogy ciripel, meglágyulna jéggé vált szíved. S te már nem hallasz engem, már nem látsz szépnek, nem érzed többé, hogy szerettelek egyszer téged. Haladsz célod után, hogy kit egyszer szerettél, most sírva fakaszd, s bűnbánatra kényszerítsd annak lelkét, szívébe szavakból kovácsolt kardot vethess.

Majd meglátod őt, ahogy a köd tisztulni kényszerül, és hirtelen, váratlanul új fészket épít lelkedben egy hang, mely oly dallamosan csilingel a szélben, ahogy az angyalok dala (..) egy kislányt látsz meg játszani a fényben, aki pontosan ugyanolyan.