----------------------- 21:10 -----------------------

Előnézet..

 

A régi álmok,

Mind messze járnak már,

Mosolyukkal búcsúzik a nyár.

S én itt állok, még állok egy ponton,

Habár e helyet, melyet jelöl,

A térképen, nem tudom, hol lelem,

Elveszett iránytűm, elveszett fegyverem.

 

Fáradt vagyok nappal,

Várom a sötéttel érkező éjszakát.

Elmerengek álmom előtt,

Hogy találom e helyem valaha,

E világ kiszámíthatatlan járatán.

 

Elveszett lelkem mossa partra valahol az ár,

Reményvesztett szívem, álmodozva, csodára vár.

Ó jönne, ó jönne csak a fénysugár felém,

S megnyitná végre eltemetett elmém,

De a tömeg, a tömeg kiabálja, ne lépj felé!

S csak vinné hírül a népeknek a jámbor,

Hogy elegem van, a mai elkorcsosult világból.

----------------------- 21:32 -----------------------

A megdőlt birodalom.. (részlet)

Itt akartam hagyni mindent, menekülni vágytam. Nem érdekelt, ha fájt, ha harcolni kellet, s a tüske a bőrömbe vájt. Inkább futottam, el messze, magam elől, a világ elől, senkit se akartam. De ők nem akartak elengedni, így szenvednem kellett, senki se értette miért. Ki is érthette volna? Ki ilyet meg nem élt?

Csak menni akartam, de nem értették meg, ragaszkodtak, hogy maradjak, közben lassan pusztultam el, először a lelkem halt meg, majd a testem. Az elmém már nem az enyém volt, magukhoz vették, s játszottak vele. Mint bábu mozogtam, úgy, mint, akit a kötélen ráncigálnak, tettem a dolgom, mert elvárt volt, s már nem saját akaratomból. Hisz én nem ezt akartam, vagy legalábbis nem így, szabad akartam lenni, egyedül, hogy ne bántsak senkit. Talán féltek, hogy sose jönnék vissza, ezért édes szavakkal bíztattak, tudtam, éreztem, hogy hazug szavak ezek, még ha ők nem is tudták. S mégis mi lett belőlem? Egy törékeny, mások előtt leboruló, hitetlen. Ez lettem én, s nem magam.

A nép megkapta, amit akart. Maradtam, s igyekeztem némán szenvedni, mosollyal hazudni, könnyekkel álmodni, mert édes sem volt többé se cukor, se méz, miután rádöbbentem, hogy kiből, mi lettem én. S most várok egy jelre, vagy az időre, esetleg egy csókra, s ha erőm összegyűjthetném, indulnék egyetlen harangszóra.

----------------------- 21:27 -----------------------

Sokadik gondolatra II.

 

(..) Ha folyton azon töröd magad, hogy mi lehet a baj veled, hogy miért nem illesz a világba, hogy hogyan lehetnél jobb, vagy, hogy hogyan lehetnél másmilyen, akkor nagyon hamar „kedvvesztett” leszel. Persze nem tagadom, sőt pártolom, azt, amikor azon gondolkozik valaki, hogy hogyan fejleszthetné magát. Azonban ez nem azt jelenti, hogy más szeretne lenni, csak inkább, hogy a maximumot szeretné kihozni magából, és szerintem az ilyen hozzáállás becsülendő. Nem szabadna azon stresszelnie magát senkinek, hogy Ő mennyire más, arra ott a világ, majd az kíméletlenül megteszi.

Azt vettem észre, hogy ha rendben valaki magával, összhangban van a természettel, akkor egy ellenséget kihúzhat a listájáról - ha egyáltalán van neki - és méghozzá mind közül a legnagyobbat. Ez egy meglehetősen elhúzódó háború, de hiszem, hogy megéri végig vinni, ha másért nem, hogy megismerje az ember önmagát, értékelni tudja a lényét, és sejtse, tudja, hogy mire is lenne képes.. és akkor kinyílik a világ is, kevésbé fog kegyetlennek tűnni.. (..)

----------------------- 17:42 -----------------------

Sokadik gondolatra I.

 

Nem gondolom, hogy a szépség olyan megfoghatatlan lenne. Úgy gondolom, hogy mindenkiben benne van a „szépség”, az, hogy abból mennyit mutat vagy mennyit ad a külvilágnak, az „ismeretlennek” az teljes mértékben önmagától, a személytől függ.

Ha a „szépségről” beszélgetnék valakivel, úgy gondolom, hogy rögtön egy „külső” és egy „belső” szépség jönne szóba. Azonban véleményem szerint, ez a kettő együtt jár, együtt hatásos, igazából elválaszthatatlanok egymástól, ha nincs az egyik, akkor a másik elveszik, vagy legalábbis eltompul.

Az, hogy ki miben látja meg a szépet, az teljesen egyedi és személyfüggő, természetesen. Úgy gondolom, hogyha valaki igazán sugárzó tud lenni, és ezt általában ugye a külsőn érzékeljük, akkor az a személy tisztában van önmagával, mármint a lelkével, ő tudja azt, hogy milyen irányvonalat szeretne az életébe, milyen erkölcsökkel és szabályokkal szeretne azonosulni, úgy gondolom, hogy az a személy szabad tud lenni, mert van egy alapja, egy olyan alapja, amire építeni tud, nevezhetjük ezt talán magabiztosságnak. Ez által valamilyen szinten megtalálja a helyét a világba, vagy legalábbis tudja, hogy merre kellene elindulni, és merre kellene keresni az ösvényt, amely elvezetheti a „teljességhez”.

Úgy gondolom, mindenki lehet gyönyörű!

Ahhoz azonban meg kell találnia önmagát ebben a világban és ragaszkodnia kell önmagához, illetve ez által meglátni saját magában a „csodát”, azt a kis varázst, ami ott van, csak árnyék nehezedik rá.

És én nem arra gondolok, hogy legyen mindenki elájulva magától, hanem az a természetes elégedettség kellene, ami mindenkit egyedivé tud tenni, varázsolni, az a kis mosoly, vagy szempillantás, vagy az a hang, amellyel megszólít valakit, ez bármi ilyesmi „apróság” lehet, de biztos, hogy a megfelelő emberekben, ezáltal fog nyomot hagyni egy illető.

----------------------- 10:32 -----------------------

Sötét lélekerdő..

Kedves Látogatók!

Ez lesz a 200. bejegyzés, ezért elővettem egy régi versem, remélem megérdemli ezt a helyet. Szeretném megköszönni, hogy látogatjátok/látogatják az oldalt, nagyon sokat jelent nekem. Remélem a jövőben is megérdemlem a figyelmüket/figyelmeteket!

Minden jót kívánok Mindenkinek!!

 

 

Egy sötét erdő közepében járok,

A lelkemre vadászom.

Vártam, s erőszakosan akartam a jót,

Harcoltam, elbuktam, harcoltam, elbuktam,

S majd elsodort magával egy folyó.

A folyó, melyet könnyeim duzzasztottak,

A folyó, melyben halott álmok úsznak,

A folyó, mely meg nem áll, a végtelenségbe torkollik,

S tudod ez égetően fáj.

Az erdő mélyén élek,

Magamban mélyen,

S habár remélek,

Elvérzett hitemmel itatom magam,

Hogy legyen elég erőm, hogy talpon lássam magam.

Elveszett.

Elveszett erdő, te gazdátlan csoda,

Te, melyen gaz nő, fehér rózsa soha,

Te lehetsz a természet fintora,

Üres vagy, egy lény se tér be oda.

Lehetnél maga a gyönyör,

Maga a varázslat, a káprázat,

Lehetnél önmagad.

Ki voltál, s ki mélyen vagy.

Régi fényed halovány,

Emlékszel, mikor daloló fülemüle köszöntött tavaszt Rád,

Emlékszel, mikor az ágak között fészkek százai bújtak meg,

Mikor esténként a madárdal altatott el,

Emlékszel, mikor még élt ez az erdő,

Mikor szíve dobbant, folyói, pedig reményteli, tiszta vizet hoztak?

Mondd, hová tűnt e szép táj, melyen annyi nyom, ma csak emlék már?

Önmagát emészti földje,

Az avar szint, egy áttörhetetlen mocsár,

A lombkoronán, mindenhol haldokló, barna levél tanyáz,

A madarak elszálltak, mind, s fészkeik üresen, szétesve már,

S ez a szív is csak bánatában dobban már.

Megtört a levegő,

Valami halotti csend jár az erdőn át.

Egy elveszett lélek, még él talán,

Megmentésre várva, gyengén, de még a lábán állva,

Küzd, küzd, és nem hátrál.

S a nő, a vadász, mindig megtört lelkekre vár,

Lesben áll, szemével felméri prédáját,

Ki a kiszáradt patak felé hajolva, megmaradt pár cseppjében még látja magát,

Talán utoljára már.

 

A levegőben egy nyílvessző suhan,

A földre egy fehér ruhában lévő, fiatal hölgy zuhan.

A nő elindul felé, rémület veszi át mohón itatott dicsőségét.

A felismerés, hogy elvesztette egykori énjét.

A földre hullva, magához szorítja haldokló lelkét,

Próbálja menteni életét, ha tudná, feláldozná sajátját,

Hogy fiatal énje tovább élhessék.

S most utoljára dobbant a szíve, egy hatalmasat,

Ezzel is tudatva, hogy Ő bizony még élni akart.

A vadász szíve összeszorult, zihált tüdeje,

Lüktettek erei, felemésztette emlékezete,

Életében először a gyengeség vett erőt rajta,

Mely szemeiből a könnyeket is kifacsarta.

Nem érzi létezését.

Karjába vette önönmagát,

S elindult az egyetlen létező szent helyre.

Az erdő közepén, hol a folyók torkolata összeér,

Hol bejut még némi napfény,

Hol él még egy szomorúfűz,

Mely lenyúló ősz hajszálaival,

Némi reményt szül.

 

Annak a fának törzséhez ül,

Imába kezd, s csak mondja, mondja,

Órák hullnak így a porba.

S lassan, lassan már maga sem tudja, hol van,

Fagyos széllel közeleg a lidérces éj,

Talán még ma is ott ülne mormolva az igéket,

Ha meg nem fagy aznap éjjelén.

 

Talán ez történik most is velem, s veled.

Mély és sötét erdő közepén,

Egyetlen ősz hajú fűzfa él,

Annak ágain meghúzódva pihenget a remény,

Várva a fülemülék énekét,

Várva egy új élet kezdetét.

Várva valami mást,

Valami jobbat,

Valami halvány mennyeit,

Bizakodva, hogy a világban,

Valami jó is élhet még.

Hinni és adni magának egy újabb esélyt.

Hisz Ő is tovább élhet még.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás