----------------------- 00:33 -----------------------

Egyetlen kívánságom..

Halványodó fények,

Fakuló gyönyörképek,

Szemedben a remény tüze, már rég kiégett.

 

Színtelen nappalok,

Szagtalan illatok,

Nélküled, csak egyszerű por vagyok.

 

Ízetlen a méz,

Sós a víz,

Létezni, egyszerűen nem lehet így.

 

Égető könnyek,

Hűsítő láz,

Bárcsak, Te vigyázhatnál rám.

 

Meztelen lelkem,

Álarcba öntött testem,

Csak Rád vár.

 

Megszökött a szívem,

Elhagyott az eszem,

Bárcsak a temetőben lehetnék, én is Veled,

S csak hagynám, hogy szeress,

Hogy velem nevess,

Egyetlen kívánságom van .. csak, hogy melletted legyek.

----------------------- 01:39 -----------------------

A távolság rideg érintése..

 

Hogy lehet, hogy Rád gondolok?

Hogy álmomból ébredve is Te vagy az első gondolatom?

Nem értem, s talán nem is akarom.

 

Megváltoztattál,

Az űrt mi bennem égett,

Te töltötted meg fénnyel.

 

Reményt adtál,

Életerőt,

Őszinte szavakat, sosem csak sejtetőt.

 

S most mégis egyedül vagyok,

S Te oly messze vagy,

Sajnos nem léphetünk olyan nagyot, hogy egymás karjaiba érve lehessünk boldogok.

 

Pedig Érted megtenném,

Ha tudnám, ha léphetnék,

Hidd el, Érted megtenném.

 

A szelek szárnyán szállnék,

Mert Te más vagy,

Te vagy a kincse a világnak.

 

De úgy tűnik,

Nem ezt a sorsot szánta nekünk az ég,

Túl messze vagy, s nem érlek én.


S hiába minden sóhaj,

Mit szívem óhajt,

Nem lehet most övé.

 

Érintenélek,

Csókolnálak,

Ölelnélek.

 

De helyettem Neked az Éj mesél,

A Szellő érint,

S az Élet csókol.

----------------------- 01:44 -----------------------

A trükkös kópé este csábos kisasszonnyal..

 

Lassan kanyarodó fény,

Mely az arcomba vág,

Azt hiszem így köszön a vég, mondva:"Viszlát!".

 

A kormány mögött,

Ott a lény, kit egykor,

Karjaimban tartottam én.

 

Sötét az éj,

Ködös a táj,

Tán még az eső is szitál.

 

Drága dallam száll az éjszakán,

Parfüm illata a széllel száll,

Közeleg a fényűző halál.

 

Hirtelen, mint egy rendezett jelenet,

Elém ugrik egy fekete köpenyes,

A nedves avarba temetve testemet.

 

Sötét az éj,

Ködös a táj,

Tán éjfél tájt jár.

 

Törött faágak, apró sebek,

Vérző becsület,

Elhalt szerelem.


Vörös tócsa az út közepén,

A megölt rózsa a járda peremén,

Talán egyszer visszafordulok még.

 

Éjfélre járt,

Ködös volt a táj,

Egy sötét éjszakán.

 

Egy törött országút,

Egy szívtelen, ócska bábú,

S egy hős férfiember.

 

Választásom egyszerű,

Fogom magam és a bajnokom,

Álmaimban pedig az országútra gondolok.

 

A múltnak búcsút intek,

S csókolom.

----------------------- 13:45 -----------------------

A fékezhetetlen..

 

Minden nap így kóborol,

Űzött vadként, hajtott árnyként.

Töredezett ágak között,

Meztelen lombok alatt,

Az avaron pihen meg,

Egy-egy éjszaka alatt.

Szitáló esőben,

Homályt ontó ködös időben,

Hóban,

Sárban,

Ébren hálva nyugszik lelke.

Nem lélegzik,

Szerepet játszik,

Gyötri a tudata,

Menekülne csak minduntalan.

Hátra pillant,

Nem lát senkit,

Oldalra fordul,

Szintén semmi,

Előre néz,

Sötét az út,

Reményeiben, valaki majd lámpást gyújt.

Fut az idő,

Rohan az árny,

Az úton rá még sok akadály vár.

Felemelő kezek,

Fényes képek,

Ezek azok, mik éltetőn emésztik fel, szépen.

S makacs gyökerek,

Melyek visszahúznák,

Nincs könyörületük,

Ha kell meg is fojtják.

S halad az árny,

Csak rohan tovább,

Zabolátlanul tör

A sötét éjszakán át.

 

----------------------- 23:41 -----------------------

Szerelmes levelek..

http://www.youtube.com/watch?v=3G-qAKmACDE


 

Levél "Hozzád":

Emlékszel még,

Hogy róttuk utunk, anno édesanyám régi triciklijén?

Mikor megakadt kereke, s te szerencsére a fűre estél?

És, hogy azután mondókával fertőtlenítettük térdeden a bőrkopást?

 

Emlékszel még,

Hogy versenyre keltünk a fecskékkel?

És mikor elestem, Te segítettél fel?

És, hogy utána nevetve szaladtunk haza?

 

Emlékszel még,

Hogy együtt jöttünk az iskolából haza?

S míg házunk ajtajához nem értünk, mosolyogva énekeltünk?

És, hogy utána búcsúzáskor mindig homlokon csókoltál?

 

Emlékszel még,

Hogy nap, mint nap leveleket dobáltunk egymás postaládájába?

S mikor, Valentin napon egy lezárt borítékban szerelmet vallottam?

És, hogy utána, házunk ajtaja előtt, homlokom helyett, ajkaim vetted elő?

 

Emlékszel még,

Hogy milyen volt együtt felnőni, barátoknak, majd szerelmeseknek lenni?

S mikor először összetörted szívem, apró darabjait is, Te szedted, ragasztottad össze?

És, hogy utána örök hűséget esküdtél, mintha a világon csak Mi ketten lennénk?

 

Emlékszel még,

Hogy mennyi akadályon mentünk együtt keresztül?

S, hogy mikor sírni támadt kedvem, fehér rózsával hintetted le testem?

És, hogy utána megállás nélkül nevettem?

 

Emlékszel még,

Hogy suttogtam éjszaka füledbe, hogy szeretlek?

S mikor, először voltam veled kettesben?

És, hogy utána gyűrűt adva esküt tettünk?

 

 

 

Válasz levél "Neked" címezve:

Emlékszem, mikor azt mondtam Neked, hogy sosem hagylak egyedül. Emlékszem, hogy mikor először megláttalak, szívem repdesett az örömtől. Emlékszem, mikor kiszöktünk az utcára, csak, hogy együtt játszhassunk. Emlékszem, hogy ott voltunk egymás mellett, s, hogy milyen büszkén fogtam kezed, s hogy mennyire féltem elmondani, hogy mindig is szerettelek. Emlékszem az összes leveledre, máig őrzöm őket, emlékszem, mikor az egyikben megelőzve engem vallottál szerelmet. Emlékszem, hogy milyen boldogok voltunk együtt, nevettünk, énekeltünk, s ha vita készült, vagy összevesztünk, rövid időn belül egymáshoz, visszatértünk. S ha meg is bántottuk egymást, emlékszem rózsaszirmok, ízletes vacsorák minden problémánk, azonnal megoldották. Emlékszem, mikor fülembe suttogtad esténként, hogy „Szeretlek”. Emlékszem, mindenegyes éjszakára, napfelkeltére, téli fagyos ágyban maradásra, minden pillanatra. Emlékszem, hogy esküdve szerelememre gyűrűt adtam Neked, és csak Neked.

S mikor tegnap újra megláttalak, szívem ismét repdesett, évek óta először mosolygott is, csak Neked.

Azóta nem tudom feledni a tegnapot, kezed a kezemet érintve életerőt adott. Szemeid ragyogtak, mint éjjel a csillagok, azóta és mindig is, még most is a Tied vagyok.

----------------------- 00:06 -----------------------

Piensa en mí..

 

Sétálva az éjnek évadján,

Melyet megszelídített az ősz ragyogó mosolya,

A szerelemre gondolok.

 

A füleimbe, Chavela Vargas „énekel”,

Lelkemet a dallama édes éjszakára csábítja el,

S közben a szerelemre gondolok.

 

A park közelébe érve,

A lámpa fénye vakítja el szívemet,

S közben a szerelemre gondolok.

 

Szemem az avaron,

Igézve hívogatnak táncukba a lehullott angyalok,

S közben a szerelemre gondolok.

 

Az égről körém gyűlnek a csillagok,

S a Hold, oly elbűvölően társalog,

S közben a szerelemre gondolok.

 

Elbűvölő éjszaka,

A levegőben az éden illata,

S én csak a szerelemre gondolok..

----------------------- 21:33 -----------------------

Költői válasz..

 

Voltak percek,

Melyekben emberek örömet leltek.

Voltak órák,

Melyek, egyesek számára a megnyugvást hozták.

Voltak napok,

Melyek szentté lettek.

S vannak emberáldozatok,

Kik a semmiért halnak, s vesznek.

 

S mi itt állunk,

Egy segélykiáltásra várunk,

Az égre hiába nézünk,

Jeleket nem észlel lényünk.

 

S most mégis a temetőben nyugszik egy társunk,

Kinek sírjánál oly kevesen állunk,

S arcunkról hiába tőrnek a föld felé a könnyek,

Ha a kiszáradt talaj nem terem nekünk többet.

S most mégis csak állunk, várunk,

Pislogva, nyitott szájjal, tán sült galambra várunk?

 

Nem látni mást,

Csak pusztulást,

Őrült embereket,

Kihalt szíveket,

Meggyötört édesanyát.

Hova fajul a világ,

Lehet e még rosszabb?

Kérdésem költői,

A válasz minden sorban ott van.

----------------------- 14:50 -----------------------

Sajgó való..

A felismerés élesen hasított belé,

Mint egy nyári fülledt éjszakán, egy kósza villám a sötét éjszaka egén.

Égette lelkét a gondolat,

Mely számára egy egész életet megváltoztathatna.

Vajon meri e majd, elismeri majd az igazat,

Vagy továbbra is mindenki más és saját magát is becsapja?

Emlékszem, arca, mint egy festmény,

Melyet jégeső ér, úgy mosódott el,

Minden apró mimikai jel.

Most falfehér, ahogy átfut testén minden ér,

S mégis talán most mindez, mit sem ér.

Testét a pokol heve fűti fel,

Ahogyan arca ismét színre kel.

Egy erőltetett mosoly, egy bájos hang,

Mit mélyről, valahonnan, erőn felül kifacsart.

S most egy felszínes kép, mit lát,

Az egész világ, melyet most fekete fehérben él át,

Nagyképűen, önfeledten mutogat rá.

Az egyetlen angyal, ki egykor még volt,

Ebben a pillanatban összeomolt,

Ebben a pillanatban elvesztette egyensúlyát,

Fél lábbal a föld alá, fél kézzel a mennybe vágy.

S láthatta Őt, kit egykor szeretett,

Egy másik nő szerető karjainak, szoros ölelésében eltévedve,

S eközben Ő, egy úr oldalán,

Kit se szeretni, se utálni nem tudott már.

----------------------- 22:22 -----------------------

Érzéki csalódás..

 

Emlékszem a hajnalra,

Ahogy a Nap fénye, átszivárgott a levelek között,

Egészen a talajig szökött.

Egy harmatcsepp zuhanó halálugrása ébresztett,

Ahogyan, halkan, csendesen, mint egy könnycsepp,

Lekerekedett orcám domborulatain.

Emlékszem, ahogy kinyitottam szemeim,

És láttam, a színeket,

Hallottam, ahogyan a madarak repkednek,

S közben boldogan, önfeledten csiripelték a szabadság himnuszát.

Emlékszem eközben egy tekintet tapadt rám,

Magamon éreztem valaki figyelmét, de ügyet sem vetettem rá.

Hirtelen megrezzentem, ahogyan kezemen átszaladt egy gyík,

S a következő pillanatban már az üveg tiszta tóban voltam.

Élveztem, ahogyan a szűz, érintetlen víz, keringőt jár velem,

Éreztem, ahogy tisztára mossa lelkem poros foltjait,

Ahogyan felfrissíti zakatoló elmém nyomait,

Ahogyan megfékezi a sötétség törekvő mozdonyait.

Először éreztem otthon magam, először, ebben a világban,

Szabad voltam, gondtalan, távol a világtól,

De mindez, csak egy álomba zárt gondolat, mi talán hiányol.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás