----------------------- 22:31 -----------------------

Tépő léptek..

 

A Hold fénye veti be most az ágyam,

Csillagfényben szöknek meg az árnyak.

Lehunyom könnyes szemem,

S várom, hogy mi lesz majd velem.

 

Sötét cella zár a rácsok mögé,

A kulcsot, már rég a zárba törték.

 

A falakon férgek járnak táncot,

Azt hinnéd boldogok, pedig csak az álarcot látod.

Az undortól, már semmit sem várok,

Visszataszító lények, a porban számítok rátok.

 

Mohás árok, sötét cella,

Lelkem most ezer tüske szúrja.

 

Rothadó szag jár az éterben,

A patkányok, mellettem térdelnek,

Imára hajlok most,

Könnyeim ostorozzák fohászom.

 

Senki sincs, ki hallaná,

Senki sincs, ki értené.

 

Eljött az éjfél,

Ködben a táj,

Felém nap, mint nap,

Rémisztő hideg jár.

 

Megkövült szívem,

Megfagyott lelkem.

----------------------- 23:24 -----------------------

Lét..

Összefolyni kívánó szavak,

S jelentéktelennek tűnő mondatok…

Mondjátok, köztetek én most hol vagyok?

 

Elütött az idő,

A múlt visszarángatott,

Kettőt rágott rajtam,

Majd újra közétek dobott.

 

Nem veszek most levegőt,

A víz alá süllyedek,

S onnan nézek rátok,

Míg tudom, nyitva tartom szemeimet.

 

Száguldó pillanat,

Mi egy percre magával ragad,

S most zuhanok,

A föld porába, összetörve érkezem.

 

Madarak szárnya,

A holló csőre tépkedett engem meg.

----------------------- 23:09 -----------------------

Fényelem..

Zene ajánlat: http://www.youtube.com/watch?v=Fk25iAmpfME&feature=related

Egy éjjel egy erdőben jártam, s mindenfele csak sötét árnyakat láttam.

Nyughatatlan lelkek voltak mind, kik az igazságra vártak.

Köd borult a tájra, minden csupaszon kúszott-mászott,

a talajon nem volt egy ép pont sem, épphogy a horizont látszott. Mindent felemésztett a pusztulás, a romlás, a hanyatlás.

Ahogy az erdőben haladtam, hirtelen megtorpantam, egy pillanat alatt elért a végzet,

s nem volt visszaút. A lábam alatt a talaj egyszer csak megmozdult, indák szöktek fel a lápok, s mocsarak mélyéből. Azt hittem értem jöttek, s a lelkem akarják.. majd látni véltem, hogy mi mind egyre várunk, hogy megmutatkozzon az valóság.

Megragadtak, felemeltek, majd veszett vadak vettek körül, körbe álltak, fújtak egymásra, rivalizáltak. Vérben fogott szemmel kémleltek, nem voltam más, mint egy préda. Hirtelen csend törte meg a zajokat, s az erdő megtisztult általa. Nem láttam semmit, csak egy vakító fénysugarat, ami egyenesen a lelkem ölelte át.

Így éltem túl, azt az éjszakát.

----------------------- 16:19 -----------------------

 

Minden csatába el kell indulni (..) legalább.

Nem mondom, hogy meg kell nyerni,

de meg kell próbálni megnyerni!

----------------------- 16:10 -----------------------

Csapás..

Kardjáról hevesen ömlött a vérrel itatott folyóvíz,

S a víg vitéz most félrenéz.

 

Szenvedő anyák, s gyermekek,

Kik férjeikért, családfőikért sírnak,

„-Hol vagytok férfiemberek?”

 

A falvakat tüzek emésztik fel,

S merre nézel csak pusztulás,

Síró csecsemő ki anyja kebleire vágy.

 

S hol merre, a víg vitéz járt,

Most rom, s a fájdalom fekete köpönyegben

köszön ránk.

 

S még sírnak a szenvedők,

S rínak a kutyák,

Addig a víg vitézünk kitüntetésre vár.

 

S jön a király, a letaposott út romjain át,

Meglátja kardra szúrt fiát,

S a sorban álló szenvedő, pislogó gyermekek hadát,

A porban térdeplő édesanyák.

 

A víg vitézre néz,

S látja az örömöt vér futatta szemében,

Végzetes, veszett embert látott maga előtt,

Kit, ha Ő nem, más sose legyőz.

 

Vette hát erejét, s kardját,

Lováról egy hatalmasat suhintott rá,

S majdan seregét eloszlatá,

Az éhezők elé kenyeret vetve,

Hátat fordítva a dicsőségmentes győzelemnek,

Elindult a sikoly és jajveszékelés útján.

----------------------- 01:42 -----------------------

Tintábú..

Törlődik lassan minden,

Elmém kiürül,

S testem majd az örömmel egyesül.

 

Lehetetlen – gondolta, s letette a tollat.

 

Tinta folyt a fehér lapra,

Hisz gondolatai,

Csak a fejében fogalmazódtak, napról-napra.

 

Lapra írni őket, sose tudta,

Mindig elméjében szabadult el az ár,

Mi szebbnél szebb műveket kreált.

 

Lehetetlen – mondta ki hangosan.

 

Tintával ázott asztalon,

Most egy fekete lap ártatlankodott,

A tinta nyomában halott molypille szárnya hevert.

 

Az asztal mellett egy teli pohár,

Elfeledtetve a mellette lévő üres üveget,

S a mellette hagyott, megcímzett leveleket.

 

Lehetetlen – mormolta halkan, vigyázva arra, hogy senki meg ne hallja..

----------------------- 21:47 -----------------------

Csöndesedik..

Zaklatott a lelkem,

Ha Rád gondolok,

Tudom, hogy lábnyomod,

Többé az út porában nem láthatom.

 

Mosolyod napról napra haloványabb,

Nevetésed halkul,

S a csend marad,

Ő lesz az én társam.

 

Hull a holt levél a fáról,

Az ősz keze érintette,

Lassan-csendesen,

Mind elmegyünk majd vele.

 

Egy napon, mind ott leszünk,

Egy jobb helyen,

De szívem még dobban,

Nem képes megadni magát.

 

A gondolat, hogy

Elmentél, s visszajönni nem tudsz már,

Reménytelenséget szül,

Nap-nap után.

----------------------- 00:28 -----------------------

Lélekcsapda..

Egy pillanatra éreztem, a lelkembe szúródó tőr hegyét.


Oly éles volt, álmomból lázasan keltett fel,

Izmaim görcsbe álltak,

Levegő után kapkodtam,

Torkomban elakadt a hisztérikus sikoly,

Szemeimből sírógörcs keltette folyó vize folyt,

S arcomon kanyarogva égette bőröm mélyébe,

Az álmomban „elképzelt” valóságot.

 

Csak ültem az üres, sötét szobában, egyedül,

Magam elé nézve, a falat bámulva,

S csak vártam, felejteni akartam,

De kitörölni nem tudtam az álmot,

Mélyen az elmémbe mállott.

 

S most minden percben rémálom gyötör,

Kihalt elmémből minden gyönyör,

Mint ahogy a méreg gyomot öl,

Most engem úgy, ez álom emészt föl,

Szörnyű, rémes, ahogy a lelkiismeretem tréfát űz vele,

S közben rajtam gúnyosan nevet.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás