----------------------- 19:45 -----------------------

Halandó gondolat..

Édes dallamba itatott keserűség,

Hazug szavak mögött, valódi tartalmak,

Erős kritikák, gyenge személyiségek,

Fojtogató világ, én így szeretlek Téged.

 

Kimennék egy rétre, de sárral fedett a föld,

Várom, hogy hulljon a hó, szakad helyette eső,

Süt a nap, de nem látni semmit,

Mert éjszaka a Hold világít.

 

Várom a vihart, de a szél tovább fújja,

Várom a szebb világot, de bolondnak tartanak,

Nem várok tovább, mert belefáradtam,

Minden napba, minden órába.

 

Nem várok már semmit,

Minek is várnék,

Parádé ez az élet,

Van, akinek csak ez számít,

S van, aki szenved éjjel, nappal,

Mert nem tud egyesülni az evilági sorssal.

----------------------- 19:27 -----------------------

Torzók..

Gyűlnek a varjak, szürkül az égbolt,
Sejtetni akarja a világegyetem, hogy itt valami nagy készül.
Savas eső hull a földre, megöli most, mi kinőne belőle.
Elpusztít, kiszívja az életet és megmérgezi a friss, tiszta lelkeket.
Szobrok, szobrok vagyunk, mi mind emberek!
Szoborként állunk, szoborként várunk,
Nem mozdulunk, nem dumálunk,
Nem teszünk semmit, mozdulatlanok maradunk.
A szánkat egyesével befogjuk,
Nem nézünk, ki sem nyitjuk szemünket,
Ha mégis csak bámulunk a nagy végtelenbe.
Csendesen tűrjük a megaláztatást,
Azt, hogy a vállunkra száll egy madár,
És ránk üríti minden szennyét,
Ez aztán a mocskos világ.
Állunk, mint a szobrok,
Egy helyben, némán.
Gondolatunk sincs már.
Visszafejlődünk, nincs menekvés,
És ahogy savas eső hull ránk, talán enyhül majd a szenvedés.
Most a madarak szállnak, és mi le vagyunk nézve.
Nincs itt más, mint por hátán milliónyi fészek.
S jön az elkerülhetetlen, mikor porrá leszünk,
Mert porból lettünk egykoron, és sorsunk, hogy ismét egyesüljünk.
Végzetünk a halál, nincs menekvés, nincs megállás.
Lassan sétálunk bele, de gyorsan pereg életünk,
Napról napra többé már nem is élhetünk.
Pereg a homokszem,
Abban a bizonyos órában,
S majd ha az állatok eltűnnek,
Mi is követjük őket,
Eshet savas eső, szétmarhatja lelkünk,
Jöhet hóvihar, mitől halálra fagy az agy,
Tornádó tépheti szét az otthonunk,
Mert mi akkor is, ha így folytatjuk, csak szobrok maradunk.

----------------------- 22:38 -----------------------

Anyalok és emberek..

Mosd el a bánatot,

Töröld meg az arcod!

Állj talpra, s kiálts egy nagyot,

Úgy, hogy mindenki hallja!

Tudni fogják,

Ő és mindenki más,

Hogy itt vagy TE is,

És számolni kell veled is már.

Kezedben a saját életed,

Önsajnálattal, ne üzletelj.

Tedd félre a sérelmeket,

Ébredj, emelkedj fel!

Segíts másokon,

Kik majd egy napom,

Imába foglalják neved,

Mert Te voltál ott,

Te voltál az egyetlen,

Aki hitt benne, s foglalkozott vele,

És felemelte őt.

Új életet adtál valakinek,

Kibe mások belerúgtak,

S csak kinevettek,

Folyton csak gúnyoltak.

Te kezet nyújtottál,

S pár új pofont is kaphattál.

Megbánni nincs mit,

Van mi megtörtént,

S mi nem,

A lényeg mindig csak egy legyen:

Menj egyenesen,

Ne szégyenkezz olyan miatt,

Amiről te nem tehetsz,

Légy jó gyerek,

Legyen jó jegyed,

Járj a suliba, ne mellé a buliba,

És olyan ember lehetsz,

Kire felnézhetnek majd az emberek.

Tudós, valódi énekes,

Költő, író, pedagógus,

Bármi, bárki lehetsz!

----------------------- 01:30 -----------------------

Az ítélet: ..

Az égen ma negyven varjú száll,

Károg, kárörvendésre vár.

Elítéled őket?

 

Messze még a nyár,

De égig érnek a jegenyefák.

Elítéled őket?

 

A távolban, egy szerelmes pár,

Forró, szenvedélyes csókot vált.

Elítéled őket?

 

A cirkuszban, a sok bohóc mosolyog rád,

De zárva szíved, arcodon álcázott jókedv.

Elítélnek téged?

 

Az utakon emberek, a parkokban szobrok,

Te csak nézed őket, és semmit sem értesz.

Elítélnek téged?

 

Mennél tovább, járnád poros utad,

De visszatartod magad.

Elítéled ezért önmagad?

 

Szívedből cselekednél,

Szemedből könnyeket eresztenél,

Táncolnál az út közepén,

Hamisan énekelnél,

Verset szavalnál,

Rohannál (..),

De elbújsz a világban,

Alábecsülöd, s nem adod önmagad,

Miért félsz?

Talán elítéled magad?

----------------------- 20:43 -----------------------

Szárnyalni kellene, itt és most, a végtelenségbe.. itt és most, a végtelenségbe, szárnyalni kellene!

----------------------- 20:41 -----------------------

Természetellenes állapot..

Elhagyatott tó mellett ébredni,

Egyedül. - ez az én sorsom.

Talán egy könyvben,

Talán egy regényben íródott.

Nincs most itt senki, semmi,

Csak én és a vad természet,

Mi kiközösít, ha nem véded!

Belekortyolok a tiszta vízbe,

S szemeimmel, most Téged nézlek.

Engedd meg, hogy tanácsoljak valamit,

Csak egy pár perc, és mehetsz vissza dolgozni.

S mit én kérek most tőled, vagy a dicső természet:

Fordíts hátat egy percre a technikának,

Nyisd ki az ablakod!

Hajolj ki rajta,

Hunyd le a szemed,

Érezd, élvezd!

Hagyd, hogy egy percre átjárjon,

A régi, a vad, az ösztöni természet.

Mi egy napon, élni hívott Téged!

Állj fel, menj ki az udvarra (..)

Kiértél?

Hunyd le a szemed,

Vegyél egy nagy levegőt,

Engedd ki,

És érezd, élvezd!

Most feltöltődsz,

Nem zavar semmi,

Kinyitod a szemed,

S mintha más világba érkeztél volna.

- Ugye, hogy színesebb?

- Ugye, hogy sokkal szebb?

- Ugye, hogy mennyire más,

Milyen édes, mikor a természet,

Csak rád vár,

Téged hív,

Megérint, megszólít, akar téged?

S te csak mennél, (..)

De ebben a pillanatban,

Zajong a géped,

Bekapcsol a riasztó,

Rezeg a telefon (..).

Milliónyi kis apró dolog

És okot talál a természet,

Hogy ne várjon Rád tovább,

Így visszaránt a keserű valóság.

----------------------- 00:18 -----------------------

A megnyugvás órái..

Néha minden más,

Néha szebb a táj,

Néha csak kietlen.

Egy porszem sem lebben.

 

Most olyan szegényes,

Se fácán, se nyúl a réten.

Minden ott van,

Mégis, csak a messzeségben.

 

Talán ha kinyitom a szemem,

És erősen nézek,

Koncentrálok, bele,

Mindennek a közepébe.

 

Talán, talán, akkor látom majd a szépet,

Azt a bizonyos örök képet,

Melyet a nagy könyvbe festettek,

S mely semmitől sem retten meg.

 

Háború dúl, háború dúl mindenhol,

Talán, legbelül ott benned is.

Nincs mit tenni,

Csak várni, várni, míg a vihar elvonul.

 

Csak lenni, néha egyedül,

Néha másokkal együtt,

Néha szomorúan,

Hol nevetve, kacagva.

 

S majd eljön egy nap,

Mikor visszagondolsz erre,

És eszedbe jut oly sok szó,

Történet, mese.

 

Képek törnek elő,

Az elméd legmélyebb bugyraiból,

Hatalmába kerít majd az öröm,

S végül majd a szíved töröd.

 

Akkor lehull majd az utolsó könnycsepped,

Mélyen ég majd alatta a bőröd,

De elmúlik a háború,

S arcodon boldog mosoly pihenhet.

 

S akkor nyugodt szívvel,

Újra hihetsz, és pihenhetsz!

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás