----------------------- 21:24 -----------------------

Keringő..

Néma üvöltésem itta magába a csend, mint más a mámorító nedűt, ha fáj (..). A most szeszélyes folyó partján reccsent meg egy tegnap elszáradt faág - ahogy lelkem testembe szorult súlya reá szenderült. S én csak jöttömről szólni igyekeztem előbb, mint feketerigó ki éjjelt köszönt már kora nappal (..), úgy csörtettem most is utánad, mint minden eddigi tavasszal. S, hogy álmodból ne lebbentselek fel most se oly mohón, hisz te olyan édesen álmodol, mint réten a nyíló virág, melynek ébredező szirmairól egy harmatcsepp hull alább. S megint azon kapom magam, hogy veled játszom, hogy megint, hogy megint álmodozom és becsapom a nagyvilágot.

----------------------- 21:51 -----------------------

Áprilissal elhagyott..

Fekete virágport hozott Április,

Gyászruhát öltött a tavasz,

Siratót énekeltek a fák

A madarak szárnyai alatt.

Hosszan tartott idén a tél,

Jeges fuvallatát lelkünk őrzi, míg az él.

----------------------- 21:50 -----------------------

Nekem, minden..

Zenei ajánlás: https://www.youtube.com/watch?v=Pa__NZaRXxs

 

És végül azt mondta „semmi”. Olyan jelentőségteljesen és határozottan tudta kiejteni egymás után, katonás sorrendben a hangokat vörös ajkai közül, melyek aztán egyetlen szóvá csengtek össze a világmindenségben, mint senki más. Sokszor ezek a mindennapi szavak, melyeket ő annyira másként ejtett ki, váltak számomra a legbecsesebbekké. És most is oly kikezdhetetlen őszinteséggel fogantatva, oly tisztán születve meg, visszhangzott a feszült csendben „semmi”, hogy az számomra mindent jelentett.

Jelentette a világot, s a világot nélküle, mintha értelmét vesztené az így is és úgy is (..). Vagy, hogy a világ egyszerre pompázik színeiben és mégis színtelen, mert ő ezt mondta és úgy mondta, némán, de olyan mély tartalommal megtöltve, amikről több ezer oldalas könyvek szólnak, halk segélykiáltások nyúlnak el az éjszakákban vagy hangtalan tettek, suhannak végső útjukra, válaszként az élet nagy kérdésére.

A kérdésre, melyre ő egyetlen szóval válaszolt. Szinte térdre kényszerültem előtte. Megbicsaklott hangon szólni kívántam hozzá, de végül szótlan maradtam, s így maradtam örökre.

És most itt vagyok a világ végén, ami a jelenlegi divat és trendek szerint, a világ közepe lenne, a legnyüzsgőbb városok egyike, ahol a fények sosem alszanak ki, ahol a zene sose némul és ahol a szerelem mindig parázslik. Itt a világ közepén, egy bálteremben, ahol ismerősök százai vesznek körül, ahol pezseg az élet és jó hangulat árasztja el az egész teret, engem egyetlen személy hiánya taszít sóvárgásba és magányba, mélységes, leküzdhetetlen magányba. Egyetlen gyengeségem miatt gyűlölöm magam, egyetlen megbocsáthatatlan hibám, vétkem emléke kínoz szüntelen, némaságom azon a napon.

A Pianínón felcsendül egy régi általam oly jól ismert dallam, általam, vagy általunk (sosem tudom nélküled kifejezni magam). Mellkasom elönti egy fojtogató érzés, mint mikor az embert a sírás és az érzelmek kerülgetik, de nem akar engedni nekik, milyen ostoba is az ember (..). Eszembe jutsz, ahogy karcos hangodon nekem énekelsz, csak nekem, mert akkor, ott, csak ketten voltunk. Egy másik bálterem volt, és már félhomály (..) ott találkoztunk először, ott mutattak be bennünket egymásnak (ők nem is sejthették). Egész éjszaka beszélgettünk, ugráltunk, s mindig közös nevezőre tévedtünk, mint ujjaink a zongora billentyűjén, s mint ahogy felsőajkam az alsóajkadra, milyen művészien, milyen részletes kidolgozottsággal érintkeztek össze ajkaink, mintha kifejezetten egymásnak teremtették volna őket. Olyan szelíden simultak össze, olyan békésen adták meg magukat a másiknak, a tüzelő szenvedélynek, a forró vágynak.

Ismét félhomály van, a kis bérelt lakás szobájában állunk, szemben egymással, fájdalmas csendben. Pont úgy, mint amikor felismered az elkerülhetetlent, mikor ráeszmélsz, ennyi volt. Nem miatta, vagy miattad, nem miattatok, nem!, minden miatt, ami végül, mint megtudod, majd évekkel később, a „semmi”. Milyen őrült voltam, milyen istentelenül gyenge (..).

Már nem énekelsz többet, nem csak nekem nem, másoknak se. Bárcsak ne így lenne, bárcsak szerelmesen dúdolgathatnál másoknak, ahogy nekem tetted, bárcsak vidáman fütyörésznél, ahogy a reggeli kávét készíted fel, bárcsak suttogásod hallhatná valaki, ahogy felolvasol neki is, ahogy néha tetted, kedvtelésből éjszakánként.

Lelkem töpörödött, s magam sem tudom, mi tart életben, talán emléked, talán a rád való emlékezés, mely mindennapos életemben.

Ma feleltem a kérdésre én is (..) „semmi” – mondtam, csak hogy én, én hazudtam, nekem nem „semmi”, nekem „minden”- mióta ismertelek, azóta, nekem „minden”.

----------------------- 20:43 -----------------------

Nyomban..

Zenei ajánlás: Patti Smith - Smells Like Teen Spirit

(..) saras nyomát kerestem, kutattam, szinte esztelen a téli alkony fényében. S végül is utolérhettem volna, mert tényleg utolérhettem volna, de akkor mi értelme lenne - így hagytam elmenni. Holnap újra keresem majd, s holnapután. Majd végül összeérnek nyomaink és ő lép az enyémbe, és keresni fog, mert mi ilyenek vagyunk (..), és akkor találkozunk majd, igen, ott és akkor, amikor hirtelen minden véget ér.

----------------------- 12:04 -----------------------

α Ursae Minoris, Polaris

Zenei ajánlás: Warpaint - Baby

(..) amikor a látatlan csengő csengetett és végre megláttalak, azóta meztelen lelkemen egyetlen ujjlenyomat jár - mondotta, s tartotta kezed kezében, mikor testét fehér lepel lepte el, s vérző szíved könnycseppje által az enyészeté lett. Te tudod, te tudod csak igazán, egyetlen igaz dalt ismert ő, s egyetlen igaz dal volt, melyet öledbe borulva dúdolt éjeken s átaludhatatlan hajnalokon át. Úgy dúdolta, mint más az isteni imát (..), s most úgy hiányzik, még most is hallom tán.

----------------------- 09:26 -----------------------

Téli alföldi táj..

 

Hűvös szél fésülte át a fák kopott ágait előkelőn, miként tapasztalt hölgyek fésülik át ősz tincseiket. S mindeközben, helyenként az óriások egy-egy ragaszkodó aranybarna leveleit még meg-megcsiklandozta, hogy azok kacagásukban eszüket vesztve lehulljanak karjaiba, hogy aztán a végtelenbe táncoltathassa őket (..). Betyár egy idő járta át a tájat aznap, borzolva a vad kedélyeket. Ó a rideg alföldi táj! - gondolná magában az ismeretlen erre -, holott most is oly őszinte volt emberével, vadjával, s nemhogy rideg vagy tartózkodó, inkább szívélyes vendéglátó, ki "leggazdagabb asztalához" kísért minket.

----------------------- 21:30 -----------------------

Az álom nélküli táj..

álom nélküli rengetegben, elveszett a remény,
apró fának, apró ágán csipog még egy veréb.
nincsen nappal, nincsen éjjel, s nincsen kép e tájon,
egyedül a homályos partot, ha e sötétben látod..
s fel nem keresett ajtómnak küszöbén,
egy ázott csóka árnya, mintha küzdene,
hogy testét visszarántsa.
elporladt lepedőmön csontokban áll a por,
s alatta a matrac e súlytól meghajol.
mintha a csendnek most is hangja volna még,
pedig rég elhagyott már ő is,
kérlek, ne félts!

----------------------- 20:54 -----------------------

A bak előtt..

.

 

.. kecses mozgása, mely mellett fűszál hadak hajlanak meg a szélben, s a lesről elmerengőn nézek én is reá, vajon mit gondolhat, vajon merre jár (..). Figyel, hisz tudja jól ott vagyok, érzi végighúzódni testén tekintetem, de még vár, egy kicsit még sejtet magából, mintha értené, mintha tudná mi folyik itt. S velem most mégis más, türelmes (..). Egyre csak egymást méregetjük és percek telnek el így a naplemente homályában burkolózva. Minden csendes körülöttünk, néha egy-egy fácánkakas hallatja rekedtes hangját, néha egy-egy gerle szeli át előttünk a teret, vagy hol egy nyúl vakarja fülét, s kergeti kedvesét egy bokor mögé. Lassan ébredni kellene már, lassan eszmélni illene a csodálatból, s mire eme cselekedet erőltetetten megteszem, ő már járja útját rég árkon, bokron túl.

----------------------- 12:09 -----------------------

Egy kalapnyi nyári élmény I..

 

(..) csak ültem ott, természetesen mocorogva, mert hogyan máshogy lehetne várni a csodára, ha nem izgatottan, fészkelődve, feszengve. Hol jobbra, hol meg balra tekintve várni (..). Elmerülsz egy gyönyörű bokor szépségében, s eszedbe jut az ősz (..). Ott ülsz a nagy végtelen kellős "közepén", körötted az egész világ és mégis csak egy kis részletét látod, egy elveszett csillagnak tűnsz csak az égboltról. Leereszkedik a csend melléd, s társaddá válik, észreveszed nem feszengsz többé csak gyermeki komolysággal tekintesz magad elé, mellé, mögé, hogy hátha! (..). Majd megint az őszre gondolsz majd a télre és a tájra, melynek végtelenségét csak az erdősor töri most meg, a zöldbe borult dús hajú fák és bokrok (..). A nyári szellő megcsappantja arcod, újra elönti tested a gyöngyöző forróság, nyelved hegyét végighúzod ajkadon, miközben egy korty hűsítő vízre vágysz. S ebben a pillanatban megjelenik, szinte az észlelés másodpercével egy időben szoborrá válsz, egy élő, lélegző szoborrá. Megbabonáz a vadság látványa, a természetes szerelem gyönyörének részévé, s fényes csillaggá válsz újra az elfeledett égbolton. Megint a természet gyermeke játszik veled, s mint távoli rokonát von keblére, hogy ismét üdvözöljön téged.

----------------------- 11:01 -----------------------

Titok..

.. s látod!? miként elmerülését tervezi a természet aranyhajú, fedetlen keblű lelkében? Ó, s Ő szaladva, rohanva játszik velünk, időről, időre, tavaszról a lombhullató őszbe folyva, telve, kergetőzve. Lomha meleget ádva reánk, hozva telenként hűsítő, jó éjszakát és halkan, csábosan súgja füleinkbe, "vadak vagyunk mind, kik születtünk e földre, kik születtünk, hogy haljunk majd, s mégis bízzunk az eljövendőkben".

----------------------- 21:44 -----------------------

A part..

.. a tavalyi madarak helyét, az ideiek váltották fel, a törött ágak helyett, zöldellő hajtások keltek életre, míg a folyó sodrása megőrizte egykori sebességét. Ismét igyekezett valahova, talán úgy gondolta, ma utolérheti a lemenő Napot (..). Csodálattal ülve partján, csendesen, rezdületlenül figyeltem, ahogy ragyogó vízfelszínén a végtelenbe fodrozódtak az ezerszínű sugarak (..).

----------------------- 22:20 -----------------------

Áprilisi..

 

Az öreg, sokat tapasztalt fatörzsnek dőlve emelte ajkaihoz a cigarettáját, s merthogy olyan búsan szívta, tudniillik az látszott rajta, s hallatszott sóhajtó lélegzetvételein is, már szinte majdnem hogy teljesen bizonyos voltam benne, hogy egy cipőben járunk (..) még, ha az ő mérete valójában nagyobb is volna, mint az enyém.

Két ismeretlen a folyóparton, az egyik mélán fújva a füstöt az ég felé, a másik a folyó sodrását kémlelve, s köztük némán feszült meg a létezés. Midőn így, eme véletlen folytán, neki én lettem a „társasága” s nekem ő – mert távozásra nem készült – hát mit tehet az ember ”? „, udvarias csevegésbe keveredik. S közben azon töpreng, hogy milyen érdekes is, hogy legszívesebben mindkettőnk mással lenne itt, ebben a percben, másodpercben, s valami kacifántos és „bonyolult”, átláthatatlan oknál fogva, mégis itt lyukadtunk ki.

Kínos csend ült le közénk, csatlakozva a létezésbe, mint szenvedő harmadik fél. Én Rólad álmodoztam, Ő megint valaki számomra ismeretlenről – gondoltam – és a kínos csend ravaszul, meghúzva magát köztünk, csak figyelt, mintha valójában a naplementébe merengett volna el.

De én Rád gondoltam, s arra, hogy hol szeretlek és féltelek, máskor meg, hol szeretlek és magamat féltem. S azon morfondíroztam, hogy ez, hogy lehet, mármint, hogy szeretlek, a szívem legmélyebb, legismeretlenebb zugából kiindulva a kislábam ujjáig és mégis annyira félek is Tőled. A költői kérdésre, persze azonnal milliónyi választ gyártott az elmém talán legsötétebb része, de egyik sem tűnt elég igaznak számomra, s tán azért, mert nem a Te ajkaid közül hangzottak el ezen éles, vádló, felkavaró szavak (..). Azonban, Te nem voltál ott, hogy megkérdezzelek, így e kérdésre, valójában senki sem felelt, s összekuporodva a folyópartról, a Marost, hazafele már lámpafények között hagytam el.

----------------------- 20:43 -----------------------

Épril..

 

A Nap alatt egy "senki" vagyok,
vigyetek el innen,
rozsdásodik az orgona már,
hol van az én Kincsem?

Nem nyílik nekem szivárvány
az ég kék tetején elnyúlva, szépen,
nem nyílik rózsa se,
a kertem eldugott csücskében.

Hol vagyok én, hol nem,
s álmomban is hangod hallom,
hol vagyok én, hol nem,
most épp a folyóparton.

----------------------- 14:41 -----------------------

Ébredés, álmodás..

Zenei ajánlás: Ludovico Einaudi - Nuvole Bianche

.. lehunyt pilláim kinyíltak, s a Te bájos arcod láttam meg először e reggelen, mely azonnal mosolyt csalt orcámra. Soha boldogabb nem lehettem volna, mint most (..), egyetlen másodperc és a szívem máris a torkomban dobogott, a hajnali hűs levegő bújtatta testem felforrósodott, minden porcikámban Téged éreztelek, a szerelmet, a bizalmat, a boldogságot. Milyen egyszerű, milyen fantasztikusan egyszerű a szerelem - gondoltam magamban, elcsendesítve elmém. Arcodon a ragyogó, ébredő nap fénysugarai játszottak, s a Földön gyönyörűbb teremtést Nálad, el se tudtam volna képzelni (..) s Te tényleg ott pihentél, mellettem.

----------------------- 12:22 -----------------------

Tisztelegve a Természet előtt..

 

Ó! ez valami más világ, valami egészen más világ. Itt a fák ágai Chopin-t játszanak, s az árnyak táncot járnak rá a széllel, a madarak, azok a csodás madarak, párban szállnak e tájon, s csak párban. És képzeld, éjszaka az égbolton milliónyi apró csillag fénylik, s néha, egy-egy éjjelen a Hold mind, s majdnem mind gyűrűjébe fogja, mintha számukra ez örökké szólna (..). E tájon béke honol, s ha a természet lágy szíve, néha "kővé" is dermed egy-egy fagyos napon, s elvadulna e világ, csak a mindörökkön élő törvényeknek hajt Ő fejet, s teszi ezt kötelességéből, hogy majdan az elhunyt, s megpihent testből, egy apró, ezerszínű erdő éledjen. Nagy a felelőssége eme gyönyörű Nőnek, éltetnie kell a napot újra és újra, s mégis soha meg nem unja. Mindig új élményt ád annak, ki tiszteletét teszi nála, kreativitása végtelen, s lelke tiszta, mint ama patak vize, melyre Ő óvva tekint (..), s mi jóformán, kik értjük Őt s megértjük Őt, tisztelettel mi fejet hajtunk neki, s olykor térdre is rogyunk előtte szűnni nem akaró ámulattal (..).

 

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás