----------------------- 21:30 -----------------------

Az álom nélküli táj..

álom nélküli rengetegben, elveszett a remény,
apró fának, apró ágán csipog még egy veréb.
nincsen nappal, nincsen éjjel, s nincsen kép e tájon,
egyedül a homályos partot, ha e sötétben látod..
s fel nem keresett ajtómnak küszöbén,
egy ázott csóka árnya, mintha küzdene,
hogy testét visszarántsa.
elporladt lepedőmön csontokban áll a por,
s alatta a matrac e súlytól meghajol.
mintha a csendnek most is hangja volna még,
pedig rég elhagyott már ő is,
kérlek, ne félts!

----------------------- 20:54 -----------------------

A bak előtt..

.

 

.. kecses mozgása, mely mellett fűszál hadak hajlanak meg a szélben, s a lesről elmerengőn nézek én is reá, vajon mit gondolhat, vajon merre jár (..). Figyel, hisz tudja jól ott vagyok, érzi végighúzódni testén tekintetem, de még vár, egy kicsit még sejtet magából, mintha értené, mintha tudná mi folyik itt. S velem most mégis más, türelmes (..). Egyre csak egymást méregetjük és percek telnek el így a naplemente homályában burkolózva. Minden csendes körülöttünk, néha egy-egy fácánkakas hallatja rekedtes hangját, néha egy-egy gerle szeli át előttünk a teret, vagy hol egy nyúl vakarja fülét, s kergeti kedvesét egy bokor mögé. Lassan ébredni kellene már, lassan eszmélni illene a csodálatból, s mire eme cselekedet erőltetetten megteszem, ő már járja útját rég árkon, bokron túl.

----------------------- 12:09 -----------------------

Egy kalapnyi nyári élmény I..

 

(..) csak ültem ott, természetesen mocorogva, mert hogyan máshogy lehetne várni a csodára, ha nem izgatottan, fészkelődve, feszengve. Hol jobbra, hol meg balra tekintve várni (..). Elmerülsz egy gyönyörű bokor szépségében, s eszedbe jut az ősz (..). Ott ülsz a nagy végtelen kellős "közepén", körötted az egész világ és mégis csak egy kis részletét látod, egy elveszett csillagnak tűnsz csak az égboltról. Leereszkedik a csend melléd, s társaddá válik, észreveszed nem feszengsz többé csak gyermeki komolysággal tekintesz magad elé, mellé, mögé, hogy hátha! (..). Majd megint az őszre gondolsz majd a télre és a tájra, melynek végtelenségét csak az erdősor töri most meg, a zöldbe borult dús hajú fák és bokrok (..). A nyári szellő megcsappantja arcod, újra elönti tested a gyöngyöző forróság, nyelved hegyét végighúzod ajkadon, miközben egy korty hűsítő vízre vágysz. S ebben a pillanatban megjelenik, szinte az észlelés másodpercével egy időben szoborrá válsz, egy élő, lélegző szoborrá. Megbabonáz a vadság látványa, a természetes szerelem gyönyörének részévé, s fényes csillaggá válsz újra az elfeledett égbolton. Megint a természet gyermeke játszik veled, s mint távoli rokonát von keblére, hogy ismét üdvözöljön téged.

----------------------- 11:01 -----------------------

Titok..

.. s látod!? miként elmerülését tervezi a természet aranyhajú, fedetlen keblű lelkében? Ó, s Ő szaladva, rohanva játszik velünk, időről, időre, tavaszról a lombhullató őszbe folyva, telve, kergetőzve. Lomha meleget ádva reánk, hozva telenként hűsítő, jó éjszakát és halkan, csábosan súgja füleinkbe, "vadak vagyunk mind, kik születtünk e földre, kik születtünk, hogy haljunk majd, s mégis bízzunk az eljövendőkben".

----------------------- 21:44 -----------------------

A part..

.. a tavalyi madarak helyét, az ideiek váltották fel, a törött ágak helyett, zöldellő hajtások keltek életre, míg a folyó sodrása megőrizte egykori sebességét. Ismét igyekezett valahova, talán úgy gondolta, ma utolérheti a lemenő Napot (..). Csodálattal ülve partján, csendesen, rezdületlenül figyeltem, ahogy ragyogó vízfelszínén a végtelenbe fodrozódtak az ezerszínű sugarak (..).

----------------------- 22:20 -----------------------

Áprilisi..

 

Az öreg, sokat tapasztalt fatörzsnek dőlve emelte ajkaihoz a cigarettáját, s merthogy olyan búsan szívta, tudniillik az látszott rajta, s hallatszott sóhajtó lélegzetvételein is, már szinte majdnem hogy teljesen bizonyos voltam benne, hogy egy cipőben járunk (..) még, ha az ő mérete valójában nagyobb is volna, mint az enyém.

Két ismeretlen a folyóparton, az egyik mélán fújva a füstöt az ég felé, a másik a folyó sodrását kémlelve, s köztük némán feszült meg a létezés. Midőn így, eme véletlen folytán, neki én lettem a „társasága” s nekem ő – mert távozásra nem készült – hát mit tehet az ember ”? „, udvarias csevegésbe keveredik. S közben azon töpreng, hogy milyen érdekes is, hogy legszívesebben mindkettőnk mással lenne itt, ebben a percben, másodpercben, s valami kacifántos és „bonyolult”, átláthatatlan oknál fogva, mégis itt lyukadtunk ki.

Kínos csend ült le közénk, csatlakozva a létezésbe, mint szenvedő harmadik fél. Én Rólad álmodoztam, Ő megint valaki számomra ismeretlenről – gondoltam – és a kínos csend ravaszul, meghúzva magát köztünk, csak figyelt, mintha valójában a naplementébe merengett volna el.

De én Rád gondoltam, s arra, hogy hol szeretlek és féltelek, máskor meg, hol szeretlek és magamat féltem. S azon morfondíroztam, hogy ez, hogy lehet, mármint, hogy szeretlek, a szívem legmélyebb, legismeretlenebb zugából kiindulva a kislábam ujjáig és mégis annyira félek is Tőled. A költői kérdésre, persze azonnal milliónyi választ gyártott az elmém talán legsötétebb része, de egyik sem tűnt elég igaznak számomra, s tán azért, mert nem a Te ajkaid közül hangzottak el ezen éles, vádló, felkavaró szavak (..). Azonban, Te nem voltál ott, hogy megkérdezzelek, így e kérdésre, valójában senki sem felelt, s összekuporodva a folyópartról, a Marost, hazafele már lámpafények között hagytam el.

----------------------- 20:43 -----------------------

Épril..

 

A Nap alatt egy "senki" vagyok,
vigyetek el innen,
rozsdásodik az orgona már,
hol van az én Kincsem?

Nem nyílik nekem szivárvány
az ég kék tetején elnyúlva, szépen,
nem nyílik rózsa se,
a kertem eldugott csücskében.

Hol vagyok én, hol nem,
s álmomban is hangod hallom,
hol vagyok én, hol nem,
most épp a folyóparton.

----------------------- 14:41 -----------------------

Ébredés, álmodás..

Zenei ajánlás: Ludovico Einaudi - Nuvole Bianche

.. lehunyt pilláim kinyíltak, s a Te bájos arcod láttam meg először e reggelen, mely azonnal mosolyt csalt orcámra. Soha boldogabb nem lehettem volna, mint most (..), egyetlen másodperc és a szívem máris a torkomban dobogott, a hajnali hűs levegő bújtatta testem felforrósodott, minden porcikámban Téged éreztelek, a szerelmet, a bizalmat, a boldogságot. Milyen egyszerű, milyen fantasztikusan egyszerű a szerelem - gondoltam magamban, elcsendesítve elmém. Arcodon a ragyogó, ébredő nap fénysugarai játszottak, s a Földön gyönyörűbb teremtést Nálad, el se tudtam volna képzelni (..) s Te tényleg ott pihentél, mellettem.

----------------------- 12:22 -----------------------

Tisztelegve a Természet előtt..

 

Ó! ez valami más világ, valami egészen más világ. Itt a fák ágai Chopin-t játszanak, s az árnyak táncot járnak rá a széllel, a madarak, azok a csodás madarak, párban szállnak e tájon, s csak párban. És képzeld, éjszaka az égbolton milliónyi apró csillag fénylik, s néha, egy-egy éjjelen a Hold mind, s majdnem mind gyűrűjébe fogja, mintha számukra ez örökké szólna (..). E tájon béke honol, s ha a természet lágy szíve, néha "kővé" is dermed egy-egy fagyos napon, s elvadulna e világ, csak a mindörökkön élő törvényeknek hajt Ő fejet, s teszi ezt kötelességéből, hogy majdan az elhunyt, s megpihent testből, egy apró, ezerszínű erdő éledjen. Nagy a felelőssége eme gyönyörű Nőnek, éltetnie kell a napot újra és újra, s mégis soha meg nem unja. Mindig új élményt ád annak, ki tiszteletét teszi nála, kreativitása végtelen, s lelke tiszta, mint ama patak vize, melyre Ő óvva tekint (..), s mi jóformán, kik értjük Őt s megértjük Őt, tisztelettel mi fejet hajtunk neki, s olykor térdre is rogyunk előtte szűnni nem akaró ámulattal (..).

 

----------------------- 12:17 -----------------------

Ébredés az erdőn

Még hallani vélem, surranó hangját, még látni vélem elmosódó árnyát a szélben. Homályos, s majdnem hogy teljesen sötét a világ, de lassan a fák ágai között a fácánkakas hajnali hangjára apró sugarak szöknek a földre, s színnel töltik meg azt, s ez egész mindenséget, míg szívünket szűnni nem akaró melegség árasztja el, s úgy érezzük hazaértünk (..).

 

----------------------- 20:54 -----------------------

Beszélgetés Eszterrel I..

Eszter csak nézett rám, azokkal a nagy szemekkel (..). Újra kérdezte, „akkor végül is nem mindegy”? Tanácstalan voltam, mert ügyesen érvelt. „Szóval nem mindegy- e hogy megszületünk vagy meghalunk?” Ó Eszter! Megint úgy néztem rá (..). Gondolkodóba ejtett és tudta jól, hogy megfogott. Szerettem vele beszélgetni, nem azért mert olyan jó kedvem lett utána, inkább mert olyan őszinte volt, nem csak ő, hanem minden, amiről beszéltünk. Érzem, újra rá akar kérdezni, tudom, hogy meg kellene előzni, de hogyan? Mindegy –e, ezen jár az eszem (..), van -e rá jó válasz? Látom, nem figyel, megint ugrani akar, szinte biztos vagyok benne, akkor kérdez ilyeneket. Egyszer rákapott az ízére. Váltás történik, letett arról, hogy válaszolok neki, tudja, hogy csapdába estem és segíteni szeretne. Tudja, hogy nem viselem jól az ilyen helyzeteket. Elmeséli a napját, majd utána vágja, hogy „ez engem úgyse érdekel”. Ilyenkor annyira „szeretem”, kicsit még oldalirányba is rángatja a tőrt a szívembe, biztos, ami biztos fájjon. Megint úgy nézek rá és elszégyelli magát, végre - gondolom magamba, végre észrevette, hogy eme „vonzó” természete ellenére mégis vele szemben ülök, és még figyelek is.
Jó, válaszolni kell (..), talán van abban valami, amit mondott, rosszabb napokon biztos egyet értenék vele, de most, hogy egy teljesen idegen buszsofőr megkínált csokival és megnevetetett, már nem vagyok benne annyira biztos, hogy ezzel a jobb s szebb napjaimon is egyet tudnék érteni. Elmondom neki, Eszter megint forgatja a szemeit. Sejtem, hogy akkor „most fog majd kezdődni”, s lám a megérzés (..), most azzal jön, hogy persze majd érvelek itt a szeretettel, meg szerelemmel meg az összes színjátékkal (..). Megbánt. Így a fejéhez vágom, hogy persze, mert, hogy Ő engem se szeretett sose, csak úgy eltűrt az életébe, most meg, nem is tudom, csak olyan vagyok neki, mint a víz vagy a levegő, közömbös (..), mert úgyis mindegy megszülettünk e vagy meghalunk e. Könnyes lett a szemem, csendben maradok, nem érinti meg (..), szótlanul ülünk egymással szemben, úgy ahogy mindig, ha elérkezünk erre a pontra (..). A pohárér nyúl, de túlfut rajta a keze, nem néz oda, nehogy a látómezejébe kerüljön zabolázatlan bánat mosta tekintetem. Keresi az üvegpoharat, aztán feladom, és a tenyerébe tolom. Felállok és betolom a székem, a nyikorgó ajtó hangja visszhangzik bennem (..), de tudom, Eszter sose ismerné be, hogy igazam volt vagy igazam lenne, egyszerűen nem az a „fajta”.

----------------------- 19:32 -----------------------

A pénteki írás..

Harangszó ébresztett, s riadtam fel nyugtalan rá. Egyedül voltam a szobában a sötétséggel, mély csend ült rajtunk. A magány bajtársként feküdt mellettem még a tegnap éjszaka után, karjait mellkason köré fonta, szorosan vont magához, már-már fullasztóan szorosan, már-már élhetetlenül. Meztelen testéről a földre hullt a fehér lepedő, le a mélybe, a pokolba. Perzselő tűzként égette ajkam ajka által hagyott vágy, s egy pillanatra újra belé merültem, ismét bolondja lettem. Elmaradt a harangszó és én kúszni, mászni kezdtem, jéghideg teste rám nehezedett, s nem kívántam már tovább. Tudtam jól erről ő mit sem tehet, s ellene se igazán. Erre nincs gyógyszer, s már tudom miről beszélt nekem nagyapám! Tanító szavai most itt visszhangzanak bennem s tornyosulnak szüntelen, feszítve lelkem, s engem apró darabokra tépve szét. Szótlanná vált a gyönyör, mi egykor hangosan s buzgón hirdette magát nekem, azt hiszem, már ő is rájött a csalásra (..). Meglehetősen csalódott voltam én is, értetlenül ültem az ágyon, álmomból felriadtan és nem tudtam mozdulni, nem tudtam hogyan, letaglózott saját hűtlenségem magamhoz. Költői kérdésekkel bombáztam magam, s mindre tudtam a fájdalmas válaszokat, tudtam, hogy szívem szerint szemen köpném magam, s tudtam azt is, hogy ez csak nekem fog fájni, ez csak engem éget majd. Őt az sem érdekli, hol vagyok, vagy kivel (..).

----------------------- 12:23 -----------------------

A kollégiumi szoba..

 

Mennyire bántott most minden, a hangok, a zaj, a fény, a csendes, folyamatos zúgás a szobában (..) mennyire bántott most az a tömérdek emlék. Valahol ott voltam én is, mindezek között az ágyon fekve, a kopott kollégiumi szobában, az ágyon, amit sose ismertem korábban, elveszve (..), gyenge mosolyt kovácsolt orcámra a hajnali negyed négykor felszólaló ismerős zeneszám, mely az egyik közeli szobából hívatlan vendégként látogatott meg. Jómagam vele énekeltem, a ”she’ s a lady” dalszöveget, még mindig elveszve, elveszve egy olyan ponton, aminek pontos koordinátákat is lehetett volna adni. Mindeközben, valahol ott voltam a gondolatok és a félelmek között összetöpörödve és az a gyengécske mosoly sem ült már orcámon, az ajkaim kiszáradva ácsingóztak egy korty víz után. A fogaim összeszorítottam, kevésnek tartva magam ez életre néztem ki a falat beborító ablaküvegen, s habár az egyik ablakot eltakarta egy öreg, fakó függöny, a másik ablakon csak úgy áramlott be a világ fénye. Valójában szürkéslilás homályt láttam magam előtt, még mosdóba is féltem kimenni, de már nem is tudom miért, talán a részeg hangok s a hahotázás mosódott össze elmém félelmeivel, ördögi gonosz kacajjá, miközben testem is ismeretlen takaró fedte. Összerezzentem, fel kell nőni! - mondtam magamban magamnak szinte teljes meggyőződéssel, határozottan, fel kell nőni. Aznap éjszaka nem engedtem álmokra szemem, inkább ott gubóztam tovább az ágyon és mondogattam magamnak, „fel kell nőni!”. Néha fel-felköhintettem, fuldoklón a torkomat maró nyálkától, s majd magamhoz térve folytattam szeánszom. Öt órára készültem, hogy majd megyek haza a busszal, s hogy majd akkorra, milyen új ember leszek, mennyivel erősebb és magabiztosabb, mint most, az ismeretlen szobában, az ismeretlen ágyon, az ismeretlen paplan alatt egy légtérben a barátaimmal, de egyedül ébren. Fél négy, rájövök, hogy valóban fel kellene nőni, de hogy még sehogy se állok, és már mindjárt öt óra. Figyelem a múló perceket, a telefon akkumulátora lassan merül, mint én magamba és megint túlkomplikálok, megint nem ott tartok ahol kellene, megint nem a felnövésen dolgozok, ismét a félelmek és az ego gyűrnek le. Elmúlt két perc és egyre ég a szemem, de még mindig nem a jó úton járok. Találgatok, hogyan kellene, aztán rájövök, hogy megint görcsös vagyok, görcsös és fáradt (..) talán egy picit pihennem kellene, jön a gondolat, de aztán nem lehet, mert rájövök, hogy fel kell nőni (..)!

----------------------- 17:53 -----------------------

Januári délután..

(..) s a folyón ritkafogú fésűként siklik át egy-egy öreg fa elnyúló gyökere, megint madárdalos a part, s milyen gyönyörű szonátát fújnak mindegyre. Felsóhajt mellettem egy ősz hajú bokor, rozsdás levele a fagyott földre hull, miközben felettem ragadozók köröznek, kettecskén, szerelmesen. S most megértem őket, s most én is egyre arra gondolok hogy repdesnék Veled (..). Hűvös tél támad fel álmaiból, s mintha rémálma kínozná fest arcpírt orcámra, vöröslik s ég a bőröm, nem véd többé a nyakam köré tekert sál se már. Kezeim mereven nyugszanak testem mellett, s csak lassú mozdulatra képesek, megdermedt bennük az élet. Int a folyó, hogy mennem kellene, mert a Nap lenyugodni látszik már. Még egy utolsó mély levegőt veszek, hogy emlékem lehessen mindörökké e hófehér, jég borította táj.

----------------------- 23:54 -----------------------

Ablak mögött..

(..) s ahogy becsuktam az ablakot, már nem úgy láttam, mi mögötte bújt meg, amit korábban oly nagy örömmel és hévvel szorítottam volna mellkasomhoz. A világ hirtelen mélabús homályba borult előttem, s bár egy- egy napsugarát a múltnak még meg-megtáncoltatta az ablakra fagyott jégvirág, de többé már semmi se volt ugyanolyan és kopár, sivár lett a régi táj.

Idézet

(..) lapoknak ad ihletet a holnap, a tegnap még itt lóg a nyakunkon, vajon mások vagyunk e most, mint mikor születtünk?

Bemutatkozás

(..) amit ma írnék magamról, vajon holnap még igaz lenne..?


Minden jog fenntartva."

Feliratkozás
Megosztás